SZÉGYELLNEM KELLENE, HOGY
ÍRÁSAIMBAN ÉDESAPÁMAT
SOKSZOR „ÁLDOTT EMLÉKÜNEK” MONDOM?
Mielőtt rátérnék a címben jelzett írásomhoz, elöljáróban fel szeretném idézni az általam összegyűjtött adatok alapján megírt életrajzát Édesapámnak. Úgy gondolom, a gyermek jogán lehetek akár elfogult is, de a tények azok makacs dolgok és nagyot nyomnak a latban az Őt illető megítélésben:
„NAGY BÁLINT PARASZTKÖLTŐ RÖVID ÉLETRAJZA
Nagy Bálint (1914 - 1998) egy háromgyermekes parasztcsalád legfiatalabb utódaként látta meg a napvilágot. 1914. szeptember 3. – án Bakonyszentkirályon. (A falut akkor még Magyarszentkirálynak nevezték) a legendás Csesznek várának közelségében. Mindhárom fiúgyermek jeles eredménnyel végezte el az elemi iskola 6 osztályát, de csak a legidősebb (Nagy Gyula) tanulhatott tovább Pápán a Református Kollégiumban. Belőle kiváló képességű, hat nyelven beszélő lelkész, tanár, költő, műfordító lett. Sajnos 1943 – ban tüdővérzésben elhunyt. A két otthonmaradt testvér megmaradt földműves parasztnak.
Már korán elkezdett rímeket faragni, gondolatait versekbe önteni. Erről később így emlékezett meg az önéletrajzi könyvében: „Verseket már gyermekkoromban irocskáltam. Hogy miket írtam, már nemigen tudom. A Bálint fiam a padláson szedett össze a télen igen – igen régi, gyermekkori verseket…A vers magától jön, csak le kell írni. Azt mondják ez az ihlet. Ha azt mondják, lehet, hogy így van.”
Költői fejlődését 16 éves korától lehet figyelemmel kísérni a gazdagon fennmaradt kéziratai alapján. Gondolatait noteszekbe, füzetekbe, lapokra leírva, haláláig megőrizve tartott, elkülönítve a családi iratoktól. A földműves munka nehéz perceiben is mindig volt nála egy darab papír, egy notesz, hogy lejegyezhesse a hirtelen eszébe jutott gondolatait. Állandóan volt benne egy belső késztetés, egy kényszer az írásra. Sokat foglalkoztatta a haza sorsa, szűkebb környezetének a Bakonynak megannyi szépsége, a történelmi múlt, az elveszett, illetve elvett ősi országrészek dolga. Természetesen nem maradhatott ki gondolataiból a szerelem sem, amely, mint ahogyan minden poétánál, nála is elemi erővel jelentkezett. Szerelmi lírája életművének talán a legnagyobb részét képezi.
Fiatal levente korában még egy színdarabot is írt, „Itt hagyom a falutokat” – címmel. Életrajzi kötetében a verselésről a következőképpen emlékezik még: „Sose voltam nagyra a tudományommal, fűzfapoétának néztem magamat. De az azért tetszett, amikor fiatal koromban az Ifjúság nevű lapban megjelentek verseim. (1935 – 36 – ban. 1935 – ben jelentek meg versei először nyomtatásban a Tavaszi Szántás - c. parasztíró antológiában.) Az első versem is így jelent meg, hogy beküldtem egy dalpályázatra. Országos verseny volt, első lettem. Néhány évvel később a fronton megírtam az Urivi dombok alatt – c. versemet, avval második díjat nyertem. Megvan az oklevél is 1943 – ból. Ezt a verset meg is zenésítették. Meghívtak a Zeneművészeti Főiskolára, ahol egy előadóművész adta elő, de én akkor már nem tudtam elmenni, mert újra be kellett menni katonának. A panzióban (Bakonyszentkirályon abban a z időben a helybéli zsidó kereskedők több panziót is üzemeltettek) nyaraló pestiek is vittek magukkal verseket föl Pestre. A panzió adta ki az első verseskötetemet is Pápán. (Bakonyerdő volt a címe és az 1930 – 36 között írt verseiből volt egy kis füzetre való válogatás)
A versírás végig kísérte az egész életét. Verseit nagyon sokszor saját előadásában hallhatta a környéklakossága, valamint különféle rendezvényeken adtak elő műveiből. Közmegbecsülés övezte szülőfalujában, ahol véleményére mindig kíváncsiak voltak a hosszú évtizedek során.
A nagy világégés után az ő kezdeményezésére vésték rá a II. Világháborúban elesettek nevét is a református templom előtt lévő I. Világháborús emléktáblára. Az esemény akkor történt, amikor a hivatalos politika ezt nem vette jó néven.
1959 – ben a rédei református templomban elszavalta a Rédei hálaadó istentisztelet alkalmára – c. versét. Erről az esetről a Reformátusok Lapja 1980. 08. 19 – i számában a Hol van már a paraszt – c. cikkében így emlékezik meg: Nagy Bálint nemcsak krónikaíró, parasztköltő is. Az ötvenes években alábbi soraiért, pontosabban azok igazságáért Rédén vállára emelte a nép: „Nem lesz itt hit, nem lesz kálvinista, / Mindent elsodor, szétszór a világ, / Rügyet fakaszt új, idegen vallás, és hervadón hull le a magyar ág.”
Ezért, a templomban elhangzott költeményért a lelkészt elmarasztalta a püspöki hivatal, a járási rendőrkapitányság pedig a költőt írásbeli figyelmeztetésben részesítette. Ezen kívül 3 évre eltiltották a nyilvános szerepléstől is. Valószínű, hogy az esetről valaki feljelentést tehetett, mert ezt megtudva 1960 – ban megírta a Levél egy pedagógushoz – c. általa költői levélnek nevezett válaszát. Halálával sírba vitte az illető nevét, ezt még a szűkebb családjának sem árulta el, megbocsátva az elárultatását az alábbi szavakkal: Te vagy az…haragod tüze vakítóan lobog felém, kegyetlen ujjad nyomát sorra érzem, de nekem még ez sem fáj, én még ezek után is mint embert, csak szeretni tudlak…Hogy az orsó szála hol szakadt meg, nem tudom, Te se kérdezd, - légy boldog, nagyon boldog életedben.”
Az 1960 – 70 – es években, Veszprém Megyében több alkalommal rendezett faluvetélkedőkön arany és ezüst oklevelekkel ismerték el művészi teljesítményét a saját versei elmondásáért. Élete legnagyobb elismerését akkor kapta, amikor Dobán élő festőművész barátja dr. Koperniczky Enyi István az akkor 75 éves Mécs László katolikus papköltőt hozta el hozzá vendégségbe 1970. február 1. – én. Sommás véleménye így hangzott a versei hallatán: Ne szerénykedjék, kedves költőtársam. Ezek a versek valóban nagyon szépek és értékesek. Valamennyi közlésre kívánkozik. Igazi természetesség rejlik minden sorában. Ritka érték ez manapság az egyszerű paraszti rétegek körében.
Élete végéig is keserű szájízzel emlékezett arról, milyen lekezelően nyilatkozott róla Kardos György, a Magvető Kiadó nagyhatalmú vezetője. Részlet a költőhöz írt válasz leveléből: „Kevésbé tetszettek személyes sorsáról írott versei: fiatalon magányáról, bús sorsáról, megkönnyebbítő nagy sírásairól ír, utóbb meg elvesztett szép fiatalságát siratja. Az igazi baj azonban az, hogy mintha túlságosan ragaszkodna kedvenc magyar nótáihoz; az a benyomásunk támad, mintha csak azt látná a világból, amit már azok is láttak és úgy, ahogy azokban van. Az igazi költő pedig attól az, hogy olyat is meglát, amit előtte senki, és úgy ahogyan csak ő lát…A fenti meggondolások miatt, őszinte sajnálatunkra, verseinek a megjelentetésére kiadónk nem vállalkozhat.” Mondta ezt Kardos György annak ismeretében, hogy csak egy kis szeletét ismerhette a költő munkásságának. Életművét tanulmányozva elmondhatjuk, hogy a kiadó vezetője óriásit tévedett Nagy Bálint megítélésében, de ezt majd az olvasó eldöntheti maga is a továbbiakban.
Idős ember volt már, amikor Bakonyszentkirály és környékén elkezdődött egy értékmegőrző folyamat. A régmúlt emlékeit gyűjtötték egybe a három község lakosainak segítségével az Országos Közművelődési Központ személyes iránymutatásával. Ebben nagy érdeme volt dr. Vercseg Ilonának és Varga A. Tamásnak Budapestről. Az értékmegőrző folyamat eredményét négy kötetben örökítették meg 1984 – 1992 között Közérdekű Közösségi Kalendárium - címmel. (Bakonyszentkirály, Bakonyoszlop, Csesznek községek régmúlt emlékeit, jelenét, jövőjét, elképzeléseit tartalmazták a könyvek). Mindig szívesen szervezte, gyűjtötte az anyagokat, írta a történeteit, verseit a kiadvány részére. Elnöke volt a Kalendárium Baráti Körnek is. Az 1985 – 86 – os kötet irodalmi mellékleteként megjelent a Bakony, Te szép hazám – címmel egy vékony kis verseskötet is. A címadó versben így vall szülőföldjéről: „Bár lenne sorsom könnyes, alázott, / Nem, nem mennék én innen soha sehova. / Bölcsőmre ősrengeteg vigyázott, / Nem lehetnék hűtlen, soha, soha. / Karjaidban, Bakony, te szép hazám.”
Ugyanebben a kötetben így vall magáról és életéről: „Az első világháború vérzivataros idején születtem, a vadregényes bakonyi hegyek, erdőségek mélyén zúgó és lágy csendű ölében, ebben a kis, tiszta álmodó faluban Bakonyszentkirályon. Minden fajtám parasztszármazású volt és kálvinista… Aztán iskolába mentem, elvégeztem a református elemi iskola hat osztályát. Ez az iskola egy különleges iskola volt. Még mindig érződött rajta, hogy talán másfél évszázaddal ezelőtt is a híres pápai Református Kollégium fiókiskolája volt és abban az időben itt latin nyelvet is tanítottak. Én nagyon szerettem volna a pápai kollégium tanulója lenni, de a szüleim nem bírták a taníttatást, még a s ok kedvezmény mellett sem, amit az iskola tanulóinak adhatott… Én itthon maradtam parasztnak. Ez a foglalkozás nagyon szép volt a számomra, állandóan a pacsirtahangos gyönyörű Természet édesen zsongó ölében dolgozhattam. Szinte csodálatosan beleremegtem a Nap fölkelte és Naplemente örök szépségű játékába… Sohase voltam úgy, hogy most ráérek és verset írok. Szántás közben az ekeszarvnál sokszor le kellett állnom és írni kellett. Zsebemben állandóan hordtam egy papírdarabot és ceruzát… Aztán háborúba vittek. Mint lovas tüzér szakaszvezető ott voltam a Donkanyarnál (Uriv, Voronyezs) végig jártam azokat az iszonyatos, vadul sikongó, zimankós orosz hómezőket. Siralom volt benne élni, hogyan pusztultak el ezredek, zászlóaljak és ütegek…És érezni idehaza édesanyák, hitvesek, gyermekek és az egész ország zokogását, köztük az enyémekét is. Utoljára hazatértem és most itt élek csendes kis falumban Bakonyszentkirályon, mint a Váralja Termelőszövetkezet nyugdíjasa. Megjártam Amerikát is, egy innen kivándorolt gyermekkori jó barátom vendégeként. (Ő adta ki 1936 – ban a Bakonyerdő - c. verses füzetét)
Emlékeimből élek – és elmondhatom: a sok szenvedés és megpróbáltatás után is szép volt az életem, és hogy élni továbbra is – és mindig – érdemes.”
A Kalendárium mellékleteként készült róla egy videofilm is. Több TV és rádiófelvétel is készült vele pályafutása során. Az ország egész területéről, sőt külföldről is kapott köszönő, illetve verseket kérő leveleket.
Jóleső érzéssel fogadta a Bakony szülöttének Tatay Sándor írónak az Élet és Irodalom 1987. február 13. – i számában a Szentkirályi Kalendárium – c. írását. Ebben a híres prózaíró így vélekedik a parasztköltőről: „Nem marad ki a költészet sem. Szentkirály öreg parasztköltője, az ismert Nagy Bálint, olyan szenvedéllyel viseli szívén szűkebb hazája sorsát, mint Veres Péter az országét. Közéleti szerepével is. Rá nem érvényes a közmondás: Senki sem próféta a saját hazájában. Ő éppen ott az.”
1987. október 31. – én Siómaroson a Kossuth Művelődési Egyesület Házában parasztköltők estjére került sor, amelyen részt vett három, még szerencsére élő és alkotó parasztköltő. Pápai Lajos Siómarosról, Nádudvari Nagy János Nádudvarról, valamint Nagy Bálint Bakonyszentkirályról. Az est házigazdája Varga Csaba író volt, a találkozót pedig Tatay Sándor író vezette be.
1988. március 13. – án a Reformátusok Lapjában Köntös László a Parasztköltők – c. cikkében méltatta párhuzamosan Pápai Lajos és Nagy Bálint költészetét. Nagy Bálintról így írt: Megrendítő, ahogyan Nagy Bálint a paraszti kultúra és hagyomány elerőtlenedését, az életerők lassú elapadását egyik versében megfogalmazza: Paraszti lelkem teérted kiált, / Valahol messze, halld meg, szép fiam! / Neked szól most a drága üzenet. / Az ősi földnek – hallod? – lelke van. / Nem veszett el, virul paraszt – fajtád, / Édes fiam, itt minden szépre vált. / Gyere vissza fiam! /…Hogy zeng, hogy zúg, hogy örvend a lélek - vallja a Régi zsoltár c. versében Nagy Bálint. A zsoltár nem csak letűnt nosztalgiával visszaidézett korok szép emléke, hanem ma is megtartó erő: A régi zsoltárt éneklem és hiszem, / nem veszett el, él bennem az Isten.
Nagy öröm érte 1988. augusztus 20. – án, amikor a Művelődési Minisztertől átvethette az Eredményes Munkájáért - kitüntető dicsérő oklevelet.
Két évvel később az Országos Közművelődési Központ kiadásában megjelent a Hol van már a paraszt – c. önéletrajzi könyve. A kötet előszavában dr. Vercseg Ilona szerkesztő így vall a költőről, akit tiszteletbeli édesapjaként kedvelt és szeretett: „Nagy Bálint szemre ugyanolyan parasztember, mint más, úgy öltözik, lakik, dolgozik, ugyanolyan szokásrend szabja meg az életét, és mégis különbözik. Volt alkalmam őt többször is megfigyelni közössége, egy bakonyszentkirályi egyesület körében. Döntés nem születik, míg ő meg nem szólal. Ha ezt magától nem teszi, kérdő tekintetek és csend kéri őt szólásra. Szava útmutatás. Kimondja azt, amit mások csak érezni tudnak, megfogalmazni nem. Véleménye felismerés és megkönnyebbülés. Döntés. Olyan ember ő, aki tudja, hogy mi történik vele; akit érdekel a dolgok miértje, háttere, oka: aki megfejteni igyekszik a titkokat…”
Mátyus Aliz írónő a kötet ajánlásában többek között ezt mondja róla: Meggyőződésem, hogy osztály – hovatartozástól függetlenül kevés ember van, aki életével el tud, sőt olyan irigylésre méltóan tud elszámolni, Mint Nagy Bálint. Kevés olyan ember van, akinek az életében nincsenek epizódok, abban az értelemben, hogy még egy amerikai utazás is egy látó parasztember prizmáján szűrődik át, s így a mesélő nem extrémitásokra figyelő turista, hanem a különöset is egy paraszti látásvilágba beillesztő ember.
Nagy Bálint figurája Nagy Bálint elmondásában ezeken a pontokon válik svejkivé, nem a humanista balek értelmében, hanem a minden ismeret és helyzetet a sajátjával gyúró – s ettől felejthetetlen – figurák értelmében.”
1994. szeptember 20. – án a Szabad Föld hasábjain Bajor Ernő Vannak – e még parasztköltők? – címmel megjelent cikkében így vélekedik… „Végül egy levélről, amely egy parasztköltő poétapályát ismertet meg velem. ifj. Nagy Bálint írta. Abból az alkalomból, hogy szeretve tisztelt édesapja, Nagy Bálint ebben a hónapban töltötte be a nyolcvanadik évét…Írásaiból antológiák, kalendáriumok nem egyet közreadtak. Gondolkodását jelzi ez az egy strófa: Bár lenne sorsom könnyes, alázott, / Nem, nem mennék én innen soha, sehova. / Bölcsőmre ősrengeteg vigyázott, /Nem lehetnék hűtlen soha, soha. / Karjaidban Bakony, te szép hazám. /…Hogy vannak korunkban formai és filozofikus újdonságot fölmutató versművészek, Igaz, de nekünk drágák, fontosak a Nagy Bálintok is.”
Terjedelmes életművéből dr. Vercseg Ilona szerkesztésében 1995 áprilisában megjelent az Alkonyati séta a Bakonyban – c. 90 oldalas válogatás.
Szülőfalujában 1995. augusztus 20. – án elsőnek vehette át azt a kitüntetést, amelyet Bakonyszentkirályért sokat tett személyek részére hozott létre az Önkormányzat.
Több évtizedes barátság fűzte dr. Koperniczky Enyi István festőművészhez, aki 1997. június 11 – én nagy ünnepségre készülődött Dobán a Somló oldalában lévő művész lakában. Akkor készített el barátjáról egy nagyméretű portrét. Érkezésünkkor a kedves vendég tiszteletére felvonta az árbocrúdra a nemzeti színű lobogót és megkondította a haranglábra felfüggesztett kis harangot. Őt idézve: „Hazánk koszorús költője tiszteletére.”
A szőlőlugasban ott állt a letakart festmény, amelynek leleplezésére dr. Vercseg Ilonát kérte fel, aki sokat tett az országban a parasztköltő munkásságának széleskörű megismertetéséért. Ezután beírtunk a vendégkönyvébe, amely többek között őrzi a már említett Mécs László katolikus papköltő meleghangú sorait is. Ezek után szakácsművészetét is felvillantva, a Somló – hegy levével megkínálva bennünket, bemutatta az alkotóházat és környékét.
Utolsó videó interjút készített vele 1997. október 31. – én Illés Ferenc a zirci Reguly Múzeum igazgatója, akinek még lelkesen beszélt a munkássága mellett a terveiről. Sajnos azonban 1998 tavaszán elkezdett gyengélkedni. Húsvét előtt kórházba került, de már ekkor előre vetítődött a tragédia szele a számára. Június 4. – én délelőtt teáját kavargatva összeesett a családi házának folyosóján. Utolsó szavai ezek voltak: „Kicsit megszédültem” – ezzel édesanyám odaugró kezei között örökre lehunyta a szemét. Temetése 7 – én vasárnap délután volt a bakonyszentkirályi református temetőben. Utolsó útjára messze földről eljöttek a tisztelői. Szinte kísértetiesen bekövetkezett az, amelyet, „Ha egyszer elmegyek” – című versében előre meg énekelt: „Ha egyszer elmegyek, / Akácokkal szegett temetőbe, / Oda temessetek. / Borongjon szépen, susogva, fájva / Vén akácok hófehér virága. / Kicsi falum népe / Kísérjen a temetési úton/ Zsoltárt énekelve. / Mindenki jöjjön sirató – szépen /- És nyugodjon le a Nap az égen. /”
Meghalt a parasztköltő. Költői életművének értékelése még várat magára, ezt immár az utókornak kell majd elvégezni. Barátai és tisztelői 1999. január 9. – én Bakonyszentkirályon létrehozták a „Bakony, Te szép Hazám” Parasztköltők Nagy Bálint Alapítványát. Céljuk az, hogy felkutassák e hazában és a határon túl élt, élő és alkotó parasztköltőket. Műveiket összegyűjtsék, megőrizzék, ismertessék, minél szélesebb körben terjesszék ezt a sajátságos műfajt, ami a népi költészet gyöngyszemének számít. Azon fognak munkálkodni, hogy egykoron az egyetemes magyar irodalmi oktatás részeként tanulhassák majd a fiatalok különféle iskolákban műveiket.
2001 – ben szülőfalujában szabadidő parkot neveztek el róla.
2001 – ben az alapítvány elkezdte parasztköltők verseinek a kiadását antológia formában. Az első kötetünk címe Paraszti Mezők Küldötte Vagyok – volt, amelyben Nagy Bálint is helyet kapott 15 versével.
2002 – ben az alapítvány kiadásában megjelent az Alkonyati séta a Bakonyban – című, válogatott verseit tartalmazó verseskötete. Ebben a könyvben a költő gazdag életművéből egy csokorra valót válogattunk össze. A válogatás legnagyobb blokkját a szerelmes versei teszik ki, amelyből az élete során elég bőséges terjedelemben énekelt.
2003 – ban az alapítvány kiadásában megjelent Szántogat a paraszt - című parasztköltő antológiában is helyt kapott 7 versével, amelyet az 5. Magyar Parasztköltészet Napján mutattunk be. Ugyanekkor avattuk a Róla elnevezett Nagy Bálint Parkot is.
2004 – ben parasztköltők szerelmes verseiből kiadtunk egy szerény válogatást Letűnt szép napok emlékére - címmel, amelyben 8 versével szintén helyet kapott.
2005 – ben Szép vagy Magyar Hazám – címmel megjelentettünk hazafias és háborús verseiből egy válogatást.
2006 – ban „Hűséget számomra örökül jussoltál” – címmel a költő fia ifj. Nagy Bálint írt Róla egy szubjektív életrajzot, amelyet a 8. Magyar Parasztköltészet Napjára jelentettünk meg.
2008. október 4. – én immár tizedik alkalommal rendeztük meg Bakonyszentkirályon a Magyar Parasztköltészet Napját. Az egész napos rendezvényen versmondó versenyen a témába vágó versekkel, valamint kulturális műsorokkal adóztunk emléküknek. Itt került bemutatásra a költő Paraszti Mezők – című válogatott vers és prózakötete. Ebben sok olyan verse jelent meg, amely eddig csak kéziratban volt olvasható. Ezen a napon avattuk fel és megkoszorúztuk a róla elnevezett Nagy Bálint Parkban felállított szerény emlékművet, amellyel Bakonyszentkirály Önkormányzata adózott a helyi parasztköltő emlékének.
A következő években is megrendezésre kerültek a Magyar Parasztköltészet Napja rendezvényeink, legutóbb 2012. október 06 – án 14. alkalommal adóztunk emléküknek, köztük Édesapámnak is.
NAGY BÁLINT BAKONYSZENTKIRÁLYI PARASZTKÖLTŐ VISSZAEMLÉKEZÉSEI 1.
Az életrajzi film Nagy Bálint Bakonyszentkirályi parasztköltőről szól.
A felvétel a Bakonyszentkirály, Bakonyoszlop, Csesznek
Közérdekű Közösségi Kalendárium (1985 -- 86) mellékleteként jelent meg.
Készítette az Országos Közművelődési Intézet
https://www.youtube.com/watch?v=nEQsFANF_3g
NAGY BÁLINT BAKONYSZENTKIRÁLYI PARASZTKÖLTŐ VISSZAEMLÉKEZÉSEI 2.
Az életrajzi film Nagy Bálint Bakonyszentkirályi parasztköltőről szól.
A felvétel a Bakonyszentkirály, Bakonyoszlop, Csesznek
Közérdekű Közösségi Kalendárium (1985 -- 86) mellékleteként jelent meg.
Készítette az Országos Közművelődési Intézet
https://www.youtube.com/watch?v=Pm1eByjAsOc””
Ezt a szerény életrajzi összeállítást mindenképpen szerettem volna azok számára is megismertetni, akik személyesen, vagy csak művei alapján ismerhették Édesapámat, aki 6 elemit végzett parasztemberként szonetteket, ódákat és elégiákat is írt a verstani szabályok szellemében.
Mikor Gyulára költöztem Karácsony előtti héten 2012 – ben, itt is tovább folytattam, megpróbáltam a Facebookon keresztül is tovább vinni a parasztköltők műveinek megismertetését, természetesen közöttük Édesapámét is, amit sokszor említettem elővezetésként ezzel a jelzővel, hogy „Áldott Emlékű Édesapám.”
Ezek mellett létrehoztam saját irodalmi oldalt is a saját vers és prózai írásaimnak, hiszen gyermekkoromtól kezdve én is írogatok és jelentős mennyiségű gyűlt már össze belőlük a hosszú évtizedek során.
Egyik alkalommal az egyik ismerős eléggé lefitymálva beszélt a verseimről az oldalán, pedig előtte még többször meg is dícsérte a verseimet és egyik pillanatról a másikra „vacak fűzfapoétának” titulált, amihez szíve – joga van természetesen. Majd az utókor, vagy a jelenkor olvasói eldöntik, hogy hova sorolhatók az írásaim. Az ismerős oldalán még szóba került az is, hogy én „Áldott Emlékűnek” titulálom Szeretett Édesapámat. Ehhez a jelzőhöz egy Hölgy is becsatlakozott, aki szó szerint ezt írta 2016 – ban: „…Az állandó jelzőket is szeretem a fűzfásban. Az áporodott lehelletű áldott emlékezetű valaki itt én átköltöttem most, mindig ezzel a jelzővel van felvezetve…”
Gyakorlatilag elmondhatom, hogy „irodalmi pályafutásom” – során ekkor fúzfapoétáztak le először és utoljára. Azt hiszem, hogy nem panaszkodhatom. Nem kell az írásaimat szeretni, lehet bírálni, de aki ezt teszi, az nyíltan tegye, ne a hátam mögött, mert kritika tűrővé edződtem már minden tekintetben a világhálón és a személyes kontaktusok során is. Akinek meg bántja az önérzetét az, hogy én Édesapámat „Áldott Emlékezetűnek” fogom a továbbiakban is emlegetni néhanapján, az ne is nézzen rá az írásaimra, avagy ne is olvassa el azokat.
Végezetül megkérdezem azokat a rendszeres olvasóimat, akik a Facebookon már évek óta figyelemmel kísérik a vers és prózai felhozatalomat, hogy:
SZÉGYELLNEM KELLENE, HOGY
ÍRÁSAIMBAN ÉDESAPÁMAT
SOKSZOR „ÁLDOTT EMLÉKÜNEK” MONDOM?
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2023. 12. 01. Péntek Délután 13:45
