SÍKBAN RESZELNI NEM IS OLYAN KÖNNYŰ, HA VASESZTERGÁLYOSNAK TANUL AZ EMBER GYEREKE.

„Megboldogult” esztergályos tanuló koromban történt.

   Az évek során már többször írtam róla, hogy 1962 – 65 között Győrben vasesztergályosnak tanultam az országosan is talán legszigorúbbnak tartott iskolájában, a MÜM 400 – as, akkor még úgy mondták, Iparitanuló Intézetében az ETO futballpályától nem messze.

Egy kis leírás az Intézményről a jobb megismerés végett a világháló segítségével:

„A 400-as

Az intézetet 1950-ben a Nehézipari Minisztérium alapította. Felügyeleti szerve a Munkaerő Tartalékok Hivatala volt. Az alakuló értekezletet 1950. szeptember 6-án tartották, az első tanévnyitó ünnepély szeptember 10-én a Vagongyárban zajlott le. A képzés 20 osztállyal és 660 fővel indult. Közben elkezdődött a Tanulóváros, mint komplexum (iskola, tanműhely, kollégium) építése. Az ünnepélyes átadásra 1953.
szeptember 1-jén került sor. Az iskola Győr város keleti részén 62.492 m2 -es területen fekszik. A beépített terület 9094 m2. Az épület nem műemlék. Jellegzetes „szocreál „stílusú, teljesen komfortos, csatornázott, saját hőközpontról üzemel központi fűtésű, hideg-meleg vízzel ellátott.

Az iskola elnevezése több alkalommal változott. 1952-1956 között MTH 400.sz. Wilhelm Pieck Iparitanuló Intézete, 1957-1974 között MÜM 400. sz. Ipari Tanuló Intézet, 1974-1984 között 400. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet nevet viselte. 1984-1991 között az iskola 400. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet és Szakközépiskola
elnevezéssel működött. Az iskola ekkor Lukács Sándor Ipari Szakmunkásképző Intézet és Szakközépiskola nevet kapta. 1998-2004 között Lukács Sándor Szakképző Iskola, 2004-tıl Lukács Sándor Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium, 2006-tólLukács Sándor Mechatronikai és Gépészeti Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégiumelnevezés illette. Jelenlegi nevét-Lukács Sándor Mechatronikai és Gépészeti Szakképző Iskola és Kollégium-2007. július 6-a óta viseli.”

   Az épületegyüttes nagyon komoly tanműhellyel rendelkezett, elválasztva voltak a különféle vasas szakmával összefüggő szigetek, ahol a szakma fortélyaira okították a nebulókat.

Írtam már arról is, hogy minket „pörgettyűsöket”, ahogyan szokták ilyen jelzőkkel illetni, szintén jól képzett szakoktatók, mi akkoriban mestereknek tituláltuk őket, akik próbáltak az esztergályozás gyakorlati oldalára megtanítani, több, kevesebb sikerrel, ki hogyan állt hozzá ehhez a feladathoz közülünk.

Megmondom őszintén, az elméleti ismereteket azért nem nagyon kedveltem, mert rengeteg szakmai számítás volt és mint tudjuk, az életem során mindennel ki voltam békülve, csak a matekkal nem annyira, még a mai napig sem. Azért nem voltam egyedül ezzel teljesen, mert a szakismeret tanárunk, aki magázott bennünket, elég sokszor kollektívan kijelentetve az osztályunkra azt, még ma is szó szerint emlékszem rá, amely valahogy így hangzott:

-Sok maflák!

Most térjünk vissza a címben beharangozott történethez, de mindenképpen egy kis előzetest szerettem volna felvillantani az okításunkkal kapcsolatban.

   A képzésünk során gondot fordítottak arra a gyakorlati oktatóink, hogy nemcsak arra tanítsanak meg bennünket, amiről majd három év elteltével szakmai képzést igazoló bizonyítványt kapjunk, hanem a vasas szakmához kapcsolódó egyebekről is, ami esetünkben, nemcsak esztergályozás volt a megtanulandó feladatunk. Általában egy – egy hetet töltöttünk el más területeken, ahol ugyan nem teljes mértékben, de egy kicsit belekontárkodtunk a mienktől kissé eltérő munkafolyamatokba is.

Manapság, mikor a ház körüli feladatok közben kézbe veszem azokat az eszközöket, amelyekkel iparitanuló koromban kénytelen voltam megismerkedni, utólag el kell ismernem, hogy bizony nem volt hiábavaló a mestereknek az igyekezete velünk kapcsolatban. Fúrógép, vasreszelő, vasfűrész és még hosszan sorolhatnám, amikkel meg kellett ismerkednünk az esztergályozáson kívül és egy életre nem is lehetett elfeledni, hiszen jó, ha az ember gyerekének nem kell minden felmerülő problémához hozzáértő szakembert hívni, ha mi is konyítunk valamicskét hozzá és meg tudjuk oldani a felmerülő problémát.

   Egyik alkalommal mi pörgettyűsök megint át lettünk csoportosítva más területre, ami éppen a lakatos részleg volt, ahol megismerkedtünk az ott zajló folyamatokkal, szerszámokkal, mérőeszközökkel, amit esztergályos inasként eddig még a mi szigetünkön nem kellett használnunk. Kis bemutató után mindegyikőnknek oda kellett állni a satupadhoz és az elmondottak, bemutatott fogások alkalmazásával bele kellett kezdeni megpróbálni ugyanazt, mint amit a lakatosok okítója elvárt tőlünk. Kaptunk egy darab fémet, ha jól emlékszem, kalapácsot kellett készíteni, amelyen derékszögű és meghatározott szögben is reszeléseket kellett végeznünk és ehhez természetesen a felületüknek is síkban kellett lennie az ellenőrzéskor.

Gondolhatja a nyájas olvas, hogy mi, akik ilyent még soha nem csináltunk, mennyire lett derék és más szöges, uram bocsá’, sima a felülete a vasdarabnak.

Még most is emlékszem arra, hogy az egyik társam „művét” ellenőrizve a mester úr mit mondott neki, értékelve a feladatát a síkban történő műveletnek, mikor rátette a felületre a mérőlécet. Sommás véleménye valahogyan így hangzott:

-Fiam, akkora hézag van, hogy a sapkámat át tudnám dugni alatta! –

Erre a lesújtó véleményre természetesen nem szabadott reklamálni, hanem a melót tovább folytatva valamit javítani a helyzeten.

Szóval ilyen életünk volt akkor ott, amire ma már, többek között én is a 76. évemhez közeledve, csak mosolyogva gondolok vissza.

Természetesen a satupadnál történő vitézkedésünkről nem tudok rólunk fotót mellékelni, de hála a világhálónak, találtam egy ifjú emberkéről egy olyat, amin éppen azzal foglalatoskodik, amelyről szól a szerény visszaemlékezésem címben jelzett része.

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula. 2023. 11. 06. Hétfő Reggel 8:30