TÁRSADALMI ÜNNEPSÉGEKET ÉS SZERTARTÁSOKAT SZERVEZŐ IRODA „KÜLSŐSE” VOLTAM. 1.

Történeteim közel 35 éven keresztüli búcsúztató szónoki tevékenységemről.

FELKÉRÉS ÉS ISMERKEDÉS A FELADATTAL.

   Történetem kezdete visszanyúlik az úgynevezett „Rendszerváltás” előtti időkre, mikor még Zircen a Robix üzemnél dolgoztam osztott munkakörben, úgymint munkavédelem, tűzvédelem, rendészet és polgári védelmi feladatok ellátásában.

Mikor Zirc 1984 – ben városi rangra emelkedett, a Városházán ott is megalakult a címben jelzett iroda, amelynek vezetőjévé az egyik volt, üzemi irodista kolléganőmet Belegrai Ferencnét nevezték ki. Férje szintén a Robixnál dolgozott esztergályosként. Sajnos később már mindketten elhaláloztak.

Az iroda működött közre névadókon, esküvőkön, temetéseken és hasonló rendezvényeken, ahol szükség volt olyan „külsősökre”, akik nem hivatászszerűen végezték el ezeket a feladatokat. Alkalmankénti munkáról volt szó és természetesen rendelkeztek erre megfelelő kerettel, hogy megfizessék, aki szavalóként, zenészként, búcsúztatói szónokként vett részt ebben a munkában. A temetéseken Zircen és környékén akkor Leitner Nándor Barátom, aki hosszú ideig a Zirci Művelődési Ház igazgatója is volt, végezte el az elhunytak alkalomhoz illő búcsúztatását. (Sajnos már Ő sincs közöttünk.)

   Egyik alkalommal mikor az irodámban tartózkodtam, megcsörrent a telefonom és mikor bemutatkoztam, Belegrainé Erzsike ismert hangja hallatszott a vonal túlsó végéről. A lényege az volt a mondandójának, hogy erre a feladatra szeretne felkérni, mint ahogyan mondta, nem szó szerint idézve a múltból, mikor szabadkoztam, hogy ilyent még soha nem csináltam:

-Bálint, te verseket és prózákat írsz, oktatást végzel az üzemnél sok ember előtt, jó dumád van, hamarosan bele tudsz jönni ebben is és mi segítünk az elindulásban. -

Ezek után természetesen nem tudtam ellentmondani a felkérésnek, főleg, ha ezért még egy kis pénz is jár alkalmanként, ami mindig jól jön az ember gyerekének.

Ráadásul még évenként úgynevezett „ruhapénz” is járt, hogy kellő külsővel tudjunk megjelenni, mikor „bevetésre” kellett indulni.

   Másnap bementem Erzsikéhez és elkészítettük a szerződést, majd legelső utam Leitner Nándi Barátomhoz vezetett egy kis tapasztalatszerzésre, hogyan kezdjek neki majd a „munkának”, mikor jön a legközelebbi felkérés a temetésre. Egyébként Erzsike is elmondta, hogy akik kérik a szolgáltatást, attól, ha lehetett, személyesen kértek adatokat az elhunytról, vagy egy előre összeállított kérdéscsokrot töltettek ki a családtól, aki tartotta a kapcsolatot az Irodával. Elinduláskor pár, mások által elmondott búcsú beszédeket is tanulmányoztam, hogy mikor aktuális, ne legyek úgy, hogy ne tudjam, mit kell majd mondani a ravatalozónál és a sírnál, mielőtt végső nyughelyére eresztik le az elhunytat, vagy helyezik el az urnát valamelyik családtag sírjába. Igaz, hogy amikor én kezdtem, akkor még a mi környékünkön nem volt annyira elterjedve, de ezt mindig tisztázni kellett a beszédben, hogy az ember ne mondjon valami kellemetlen hülyeséget a gyászolók előtt.

Természetesen akkor még nem volt olyan lehetőség, mint manapság, hogy körül nézzek a világhálón információért, mert csak a személyes kapcsolatok és a hasonló búcsúztatói szónokok által megszerzett anyagok tudtak kizárólag segíteni. Aztán később, mint másoknál, nálam is kialakult az én egyéni stílusom és nem volt semmi probléma. A rendelkezésre álló pénzügyi keretből felszerelkeztem ünnepi öltözettel, ha jól emlékszem először egy sötétbarna öltönyt vettem, hozzá passzoló nyakkendőm volt, valamint egy barna félcipőt, hogy ne úgy nézzek ki majd, mint akit a kutya szájából rántottak ki. Az irodában még Erzsike mellett volt egy Kedves Bakonynánai Barátom kisegítőnek, a Váradi Csabi, akikkel együtt szerettem és tudtam is dolgozni egészen a Rendszerváltozásig, mert utána, már pontosan nem emlékszem melyik évbe, megszüntették az iroda működését. Volt egy hordozható, elég nehézkes hangosító berendezés, ami ma már kicsit tréfásnak tűnik a technika fejlődése miatt, de akkor örültünk, hogy az is segítette a munkánkat, mikor nem volt kórus, vagy zenekar, aki a kísérő gyászzenét szolgáltatta. Majd, mikor részletesen írok a kicsit, talán tréfásnak tűnő eseteinkről is, ki fog derülni, milyen galibát okozott, mikor a nem éppen telített akkumulátorok nem éppen jól tekerték a magnószalagot, vagy erősítették ki a búcsúztató beszédét.

   Elöljáróban még azt is el szeretném mondani, hogy nálunk volt egyedül bevezetve az, hogy mint az anyakönyvvezetőknél, egy vállon átvetve és a mellen keresztült átérő stólát hordtunk, amelynek piros volt a színe, a szegélye pedig fekete. Majd ezzel kapcsolatosan is lesz egy későbbi történetem, ami majdnem viccesre sikeredett a temetői búcsúztatás közben.

Évente a Veszprém Megyei Tanács szervezésében pár napos továbbképzéseket tartottak a Megye városaiban, ahol a zenészek, versmondók, búcsúztató szónokokat szakképzett személyek okították.

Ezekről is fogok majd a további történeteimben szólni és igyekezem az úgynevezett extrém eseteket is elmesélni, amik még ma is egyedinek számítanak több évtized múltával.

Végezetül az első, bevezető történetben még el szeretném mondani, illetve eloszlatni egy, még máig is meglévő tévhitet:

A társadalmi temetéseknél nem kizárólag az akkori pártrendszerhez tartozó elhunytakat búcsúztattuk. Voltak olyan családok, akik valamelyik egyházban voltak „érdekeltek”, de nem jártak rendszeres templomba, vagy nem fizettek úgynevezett „egyházi adót”. Az én „praxisomban” csak olyanokkal találkoztam, akik katolikusok voltak és visszamenőleg sokkal többe került volna az utólagos befizetés, valamint a pap által történő búcsúztatás tarifája, mint amilyen az Iroda által nyújtott szolgáltatás.

Érdekes történetekkel majd

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula. 2023. 10. 30. Hétfő Délelőtt 9:10