MOLNÁR ZSIGA BÁCSI KUTYÁJA
NEM BÍRT SANYI NAGYBÁTYÁMMAL.
Nem is olyan régen írtam a Zirci létem alatt történt kutyás történéseimről, mikor hivatalsegédként jártam a várost önkormányzati levelek kézbesítése végett még nyugdíjaztatásom előtt.
Mostani írásom azonban nem a saját élményeimből adódóan került megfogalmazásra, hanem Áldott Emlékű Édesapámtól nagyon régen, de sokszor hallottam akár nekem, vagy másoknak mesélt órákon keresztül akár a gyermekkoráról, katonaéveiről, vagy éppen a háborúsakról, mikor tüzérként kint harcolt Oroszországban a Donnál. Egy kis visszatekintésként azért még elmondanám, hogy Bakonyszentkirályt mindig Szülőfalumnak szoktam nevezni, a valóság azonban anyakönyvileg az, hogy Édesanyám velem várandósan elesett az udvarban és elfolyott a magzatvize, ezért a jóságos Hudák József Doktor bácsi utasította nagybátyámat, aki a lovakhoz értett, hogy azonnal vigyék be kocsival Zircre, ahol volt Kórház. Így történt, hogy egy kicsit korábban, 8 hónapra láttam meg a napvilágot és ott vettek nyilvántartásba, de ez már egy másik történet.
Édesapámék hárman voltak fiútestvérek. A legidősebb, Gyula, Pápán végezte el a gimnáziumot a legendás, nagy múltú Református Kollégiumban, majd ugyanott a Teológiai Főiskolát is és felszentelték pappá Sajnos Ő azonban 1943 – ban tüdővérzésben meghalt és én már a valóságban nem, csak az elbeszélésekből és dokumentumokból ismerhettem meg, hogy milyen nagyszerű ember volt. Egyébként mindhárman kitűnő tanuló, éles eszű gyerekek voltak, de bizony egy parasztcsaládból mindegyik nem tanulhatott tovább. Így Sanyi nagybátyám és Édesapám maradtak meg parasztnak és fizikailag jól megerősödtek, még idős korukban is látszott, hogy milyen teherbírással rendelkeztek fiatal és felnőtt korukban egyaránt.
Még az én ifjúkoromban is ott volt a református templom mellett a parókia felőli oldalon a lépcsőfeljárónál a kerítés mellett egy nagy szikladarab, amelyet kevés ember tudott csak felemelni, közöttük Sanyi - bátyám és Édesapám is az elmondások szerint. Lassan kezdünk azért közeledni a címben jelzettekhez, ami azért is érdekes, mert Édesapám a „Hol van már a paraszt” című életrajzi könyvében említi Zsiga bácsit ilyenformán:
„…Egyszer tanítóválasztás volt, és egy segédtanítót választottak volna. Jelentkezett egy Balogh nevű tanító is. Az azt énekelte, hogy:
„Bús magyarok imádkoznak Égi Atyánk hozzád.
Fordítsd felénk, magyarokra jóságos, szent orcád
Sírva sírunk, fohászkodunk, hozzád száll a lelkünk,
Ennyi tengersok fájdalmat meg nem érdemeltünk.
Pusztul, veszik mindenfelé a házunk s a földünk,
Összefolyik a vérünkkel minden nap a könnyünk.
Fáj a szívünk, a lelkünkben össze vagyunk törve,
Küldd le nekünk a békesség angyalát a földre.”
Hát ezt énekelte és rá szavazott mindenki. A felsőbb egyházi hatóság, az esperes vagy a püspök, szóval a főpapok meg nem engedték megválasztani. Másik jelöltjük volt, az meg nem kellett a presbitériumnak. Új választás lett aztán és megválasztottak egy harmadikat, a Molnár Zsigát. Csak hogy senkinek se legyen igaza…Mikor az én Sanyi bátyám nősült, hivatalos volt a lakodalomba a tisztelendő úr is. Volt itt egy segédlelkész, egy erdélyi menekült. A románok kiadták az elfogató parancsát, aztán a román csendőr tiszt helyettes, akit ő tanított az erdőben írni – olvasni, előre értesítette: „Menj el, valahogy szökj át a határon, mert éjfél után el kell fognunk Tégedet!” Átszökött, aztán ide helyezték Szentkirályra, mert beteg volt az öreg pap. Ott volt a Sanyi bátyám lakodalmán ő is, meg a kántortanító is. Mulattak még reggel is a fiatalokkal, mikor elment a nép. Reggel leüzent a tisztelendő úr, hogy menjen hitoktatásra Varsányba. Ott is volt néhány református, azokhoz akarta küldeni, hogy majd kiszellőzik a feje.
Zsargó István sógorom, a nagynéném ura vitte volna Varsányba, de a falu végén visszafordultak. 8 órára, a reggeli könyörgésre már a templomban voltak. Hőjj, bementek a templomba a kántorral együtt. Várta őket a gyereksereg. A kántor az orgonánál irredenta nótát játszott, ez meg fölment a szószékre:
„Fölséges Atyaúristen! Áldj meg bennünket! Ámen”
Aztán újra visszajöttek a lakodalomba. Szegény tisztelendő úr majdnem infarktust kapott, hogy Molnár Zsiga kántor irredenta nótát orgonált a templomban, a segédlelkész meg az Atyaúristen áldásából nem fogyott ki a szószéken. Estefelé mentek aztán haza a lakodalmas háztól, virágos kedvvel, a kántor, mögötte a segédlelkész…”
Az utóbbi előzményeket is azért idéztem fel, mert szorosan kapcsolódik ennek a valamikori kutyájáról szóló, valójában a címben jelzett történetemnek. Sajnos ma már sem Sanyi nagybátyám, sem Zsiga bácsi nem lehet közöttünk, de azért elmondom, hogy még idős korában volt szerencsém Őt is ismerni.
Egyszóval, az időpontot Édesapám a történet mesélése közben nem jelezte, de valahogyan a következőképpen történt valamikor:
A nagybátyám valami ügyes – bajos dolgát intézni ment el hozzá és gyanútlanul kinyitotta az utcáról nyíló kisajtót és elindult a ház felé, mikor valahonnan előszaladt csaholva, hangos ugatással egy nagy termetű kutya, amit mifelénk csak egyszerűen farkaskutyának szoktunk hívni. Kiderült, hogy nem volt láncra kötve és vicsorogva neki támadt. Mint ahogyan már történetem közben írtam, jó erőben lévő ember volt, aki hirtelen, mielőtt belemart volna a kutya, sikerült neki mindkét kezével elkapni a torkát és iszonyú erővel szorítani kezdte, ezzel megfékezve a jószágot.
A zajra előkerült Zsiga bácsi és mikor meglátta, hogy mi történt, hangosan így szólt:
„Az Isten szerelmére Sanyi nehogy megöld a kutyámat, mert úgy látom, már alig kap levegőt!”
„Legközelebb kösd meg, vagy zárd be, mert, ha nem sikerül torkon ragadnom, már kiharapott volna belőlem egy darabot” – felelte vissza és elengedte a kutya torkát. A gazda úgy is tett és aztán egy pohár bor mellett megbeszélték, ami a jövetel célja volt. Aki nem hiszi, járjon utána.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2023. 04. 23. 16:20
