SIMONYI IMRE
Gyulai költőre emlékezve.
1920. 09. 14. Simonyifalva, Románia – 1994. 02. 10. Gyula
2012. 12. 21 – én költöztem az Alföld Gyöngyszemébe Gyulára Zircről, a Bakony Fővárosából, ahol 33 évig éltem. Tejesen más világ tárult elém, hiszen ott a dombok és a hegyek természetesek voltak, itt pedig a síkság, de ezt is megszoktam rövid idő alatt, nem feledve a Bakonyom világát. A várost jártam gyalog és bicajjal egyaránt, hogy minél előbb eligazodjak az általában 30 000 fős városkában és közben sokat fényképeztem a gépemmel, később pedig a telefonommal.
Egyik alkalommal a Kórház után, ahol kétfele szétágazik az út a Karácsony János utca és Dob utca találkozásánál, felfigyeltem egy mellszoborra, amire az volt írva, hogy: Simonyi.
Akkor még nem tudtam kiről van szó, ezért természetes volt, hogy utánajárva megtudjam, hogy Simonyi Imre költőről mintázta az alkotója Kiss László György, Gyulai szobrász 2003 - ban. Mivel nem ismertem a munkásságát, az sem volt kérdéses, hogy meg kell vele ismerkednem. Az évek során különféle Antikváriumokból sikerült majdnem az összes kiadott könyvére szert tennem ahhoz, hogy egy kicsit közelebbről is megismerhessem, hogy mi foglalkoztatta a költőt munkássága során.
A teljesség igénye nélkül felidézem a birtokomban lévő kötetek címeit:
1. Forgácsok egy fakeresztről
2. Ne sírjatok
3. Különvélemény
4. Gyulai krétarajzok
5. Két szerelem
6. Világ és nézet
7. Szemközt s háttal
8. Csibra István: Simonyi Imre pályaképe
9. Tisztességes írás – versek. 1956.
10. Hatodnapon. 1970.
11. Ember Gedeon jegyzeteiből 1989
Későbbi kutakodásaim során egy összefoglalót sikerült elolvasnom Bod Tamás Gyulán élő újságírótól egy Simonyit méltató összefoglalót, amit 2019 – ben Simonyira emlékezve felolvasott.
Idézem a szavait:
„…én pedig felolvastam azt a nekrológot, ami 25 évvel ezelőtt, aláírás nélkül, jelent meg az akkori Békés Megyei Hírlapban. Ez az első hírlapi közlés volt Simonyi haláláról. Én írtam, és ez volt:
"A Mester meghalt
Életének 74. évében, február 10-én elhunyt Simonyi Imre József Attila-díjas költő. Nem volt őshonos gyulai, mégis neve, irodalmi munkássága annyira összenőt a várossal, hogy péntek reggeltől már nem ugyanazt a várost találjuk meg, mint amelyikben előző este nyugovóra tértek az ott lakók. Mert a költő elment közülünk. Versei és egész élete úgy egybenőttek Gyulával, leginkább annak szellemtestével – és soha nem a helyi hatalmasságokkal –, mint az általa legnagyobbra becsült Márai Sándornak Kassáéval. Vallomásai közül félelmetes jelentőséget kap egy kijelentése. Kétszer nem kérdeznek meg bennünket az életben – mondta nemrégiben keserűen –, egyszer, mikor a világra jövünk, másodszor pedig, amikor elmegyünk innét.
Ebben a döbbenetben újra felütve köteteit azt tapasztaljuk, amit a legnagyobbaknál, mindig ugyanarról írt. A Városról, a Kék Macskáról, a Királyról, a Reinhardtról, a Színkörről, Németh Lászlóról, Krúdyról, Márairól és magáról, az örök vesztesről. Akinek különvéleménye volt fociról, színházról, nőkről, politikáról, illemről és öltözködésről. Véleménye, amely mindig figyelmeztetett balgaságainkra és középszerűségeinkre, hiányzik. És nincs senki, aki a helyébe lépne. Banális és olcsó világunk utolsó úriembere hagyott magunkra.
Krétarajzai Gyuláról érzékletesebbek és valóságosabbak, mint az igazi város. Alakja, előadásai, kalapja, humora és haragja mostantól legenda. Költészete holnaptól irodalomtörténet. Ebben a rövidke jelenben csak a számbavételre futja. Élete, hányattatásai, mellőzöttsége, kitaszítottsága és kései elismerése jól példázza huszadik századi történelmünket. A poéta szinte mindig ellenzékben volt, mint viccesen mondta, nem meggyőződésből, hanem jóízlésből. Két dolgot biztosan tudott, azt, hogy miért érdemes élni és miért érdemes meghalni: Magyarországért. De ez szemérmesen elhallgatta előlünk."
(Bod Tamás, Békés Megyei Hírlap, 1994. február 12-13.)”
Most, hogy Simonyi Imre halálnak 29. évfordulóján róla emlékezünk, talán senki sem tudta volna hitelesebben megfogalmazni azt, amit Bod Tamás 1994. februárjában leírt és 2019 – ben újból felolvasott Gyulán a megemlékezésen. A magam részéről csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy örömömre szolgált, hogy megismerhettem az alkotói munkásságát és egy kicsit betekinthettem az életébe is.
Végezetül egy versével szeretnék adózni a költő emlékének:
A KOMLÓ TERASZÁN
Valami május, állandósult május:
ott a Korzón, a Komló teraszán.
S a vadgesztenyék alatt az a lány
a Színkörből… meg a kis virágárus
„Penészvirág” (egy más „körből”), ám hozzánk
tartozó mégis – egy szonett okán:
amit fülébe dörmögött Kohán
Gyurka (Szabó Lőrinctől) igen, hozzánk:
mint nagy csokorból egy szál nefelejcs…
…Rácz Karcsi (a prímás) – el ne felejts! –
épp a „Kék nefelejcset” muzsikálta…
-Látod megőszült e május óta:
a terasz didereg, vacog az a nóta
felgyűrt gallérral, fázó nagykabátba.
Kár, hogy még a Gyulai létem előtt nem ismertem meg a költészetét, hiszen olyan sok csodálatos poézis került ki a gondolataiból papírra vetve, hogy mindazok megismerhessék, akik szomjazzák a költészetet.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2023. 02. 10. Péntek Délután 14: 45
