„NAGY BÁLINT: ALKONYATI SÉTA A BAKONYBAN.”

Válogatott versek.

Váratlan meglepetés Édesapám kötetével kapcsolatban.

    1998. június 4. – én a délelőtti órákban örökre lehunyta szemeit Édesapám. Mint az irodalmi hagyatékának örököse, nem szerettem volna, hogy ez az örökség elvesszen, elsikkadjon valahol a szekrények mélyén. Hosszú életében annyi szép verssel ajándékozott meg bennünket, ami megérdemelte azt, hogy ne csak mi gyönyörködjünk benne. Édesapám Nagy Bálint a sajátos népi – paraszti kultúra művelője, lírikusa volt. Közérthető verseiről mindazok meggyőződhettek, akik életében hallották őt szólni, vagy olvasták a megjelent köteteit, életrajzi könyvét. 16 éves korától lehet figyelemmel kísérni irodalmi tevékenységét, a fennmarat kéziratai alapján. Nyomtatásban már 1935 – ben is jelentek meg versei a „Parasztírók antológiájában”, majd egy évvel később önálló szerény kis kötete is napvilágot látott Pápán, „Bakonyerdő” – címmel. Sokat gondolkodtam azon, miképpen lehetne ezt megvalósítani, hogy valóban fennmaradjanak az írásai az utókor számára. Egy idő után úgy gondoltam, hogy alapítványi formában legyen ez a lehetőség kiaknázva. Menet közben az is világossá vált számomra, hogy nem csak Édesapámról szólhat az alapítvány, hanem a többi parasztköltőről is. Az elhatározást tett követte akkor, amikor 1999. január 9. – én 25 fő, illetve szervezet részvételével Bakonyszentkirályon a Református Egyház Gyülekezeti termében megalakítottuk az alapítványt. Tagjai között voltak egyházi személyek, Országgyűlési képviselők, jogászok, tanárok, fizikai dolgozók, nyugdíjasok, Egyesületek stb.

     Pár hónap múlva megtörtént az Alapítvány hivatalos bejegyzése is, ami Közhasznú meghatározással kezdte el a működését. Célunk az volt, hogy összegyűjtsük, megőrizzük, propagáljuk, terjesszük mindazon értékeket, amelyeket ezek az egyszerű emberek a mindennapi munkájuk során megalkottak. Olyan értékek ezek, amelyek megállják a helyüket az akadémikus költészet mellett, és ott van a helyük közöttük, egyenrangú félként. Nagy hiányossága ez máig a hivatalos magyar irodalom oktatásának, hisz a népi írók mozgalma óta szinte senki nem foglalkozik velük. Törekvésünket méltányolta Pomogáts Béla irodalomtörténész is, aki az 1. Magyar Parasztköltészet Napjának volt a Fővédnöke Bakonyszentkirályon 1999. október 16. – án.

      Rendezvényeinket minden év októberében tartottuk, általában 1 – 15 között. Ez egy egész napos program, ahol volt vers és prózamondó verseny, kizárólag csak parasztköltők műveiből, valamint ezzel összefüggő programok. Mindig  megkoszorúztuk Nagy Bálint síremlékét is a Református temetőben, később a róla elnevezett Parkban lévő emlékművét. Az évek során elkezdtünk egy könyvsorozatot is, amelyek Magyar Parasztköltészet Kiskönyvtára néven kerültek kiadásra. A köteteket én szerkesztettem és az Alapítvány kiadásában valósítottuk meg támogatóink segítségével.

2002 – ben másodikként egy válogatást sikerült kiadnunk, amelyben Édesapám különféle időszakban írt versei lettek beválogatva.

   Az évek során az összes példány elfogyott ebből a kötetből, nálam is csak egy ép maradt és még egy eléggé szétesett lapjaival, amiből lassacskán viszem fel számítógépre a benne megjelent anyagokat. Időközönként figyelemmel kísérem a különböző Antikváriumok ajánlatait, mikor a Libri kiadó oldalán felfedeztem egy példányt ebből, ahol jelezték, hogy dedikált példány. Természetesen azonnal lecsaptam rá és megrendeltem, mert kíváncsi voltam rá, hogy ki dedikálhatta. A végeredményben 100% - ban biztos voltam, hiszen ez már Édesapám halála után készült és Ő nem láthatta el kézjegyével. A rendezvényeinken a vers és prózamondóknak ajándékba adtuk és vásárolni is lehetett belőle, ezért nem tudhattam, hogy ki kapta ezt a kötetet annak idején. Ezenkívül természetesen került belőle a segítőinknek és repi vendégeinknek egyaránt. Pár napja meg is érkezett és felbontva igazolást nyert a sejtésem, hogy azt bizony én dedikáltam 2002. 10. 05 – én a 4. Magyar Parasztköltészet Napi rendezvényünkön. Nyilván a gazdája vagy már kiolvasta, vagy elajándékozta, de ki tudja, hogy miért vált meg tőle, de nem baj, mert számomra örömet szerzett ezzel, hogy az archívumomban egy jó állapotban lévő kötete belekerült Édesapámnak.

   Lehet, hogy valaki erre csak legyint egyet, de számomra olyan értékkel bír, hiszen benne nekem is sok munkám van, hiszen a versek válogatásától kezdve a szerkesztésig az én kétujjas számítógépes pötyögtetésem is benne van. Ráadásul ennek a kötetnek is Pomogáts Béla Irodalomtörténész, az akkori Írószövetség Elnöke írta az ajánló előszavát. Nem véletlenül lett a címe „Alkonyati séta a Bakonyban”, hiszen a sok szép verse közül talán az egyik, ami a legjobban jellemzi a Bakonyhoz való szeretetét, kötődését a „Bakony, Te szép hazám” – után. Aki még esetleg nem ismerné, íme a vers így szól:

ALKONYATI SÉTA

A BAKONYBAN

Bakonyerdő fái alatt

Halkan, csendben járdogálok.

Köröttem vadvirágok,

Fejem felett csalogányok

Zengenek szép imádságot.

Valahol tán nem is messze

Furulyaszó cseng a csendbe.

Pásztor – legény fújja, fújja,

Fája szíve, nagy a búja.

Nagy fa alatt fűn heverget

A pásztortűz lángja mellett

Mert még pásztortűz is van ám

A Bakony füves oldalán.

Odébb megyek járdogálok,

Nagy fák között őzet látok.

Nem fél tőlem, nem szalad el,

Titokban mégis rám figyel.

Neki is van boldogsága,

Övé az erdők világa.

A hegygerinc a friss gallyak,

A csörgedező hűs patak.

Ami az erdőt illeti

Joggal övének tekinti.

Odébb megyek, járdogálok,

Valami mély zenét hallok.

Gerlék búgnak, vadgalambok,

Mint az ünnepi harangok

Úgy sírnak az erdőségbe,

Beestek a szerelembe.

Találkoznak szíven, dalon,

Csókolóznak az ágakon…

Suttog, zenél itt minden ág –

De szép erdei boldogság!

Ellopózok lábujjakon,

Itt az idillt nem zavarom.

Tovább megyek, járdogálok,

Füves tisztáson megállok.

Közepén százados vén fa,

A háncsai vésve, vágva.

Bele vésve betyárnevek,

Betyárszívből betyárének.

Elmesélné mennyit látott,

Itt tanyáztak a betyárok.

Szentségfa volt az a vén fa,

Balta bele volt vagdalva.

Pandúr erre sohase járt,

Kerülte az „átkozott” fát.

Pár lépésre hozzá közel,

Hol a vén tölgy földet ölel

A borostyánlombban odébb

Tátong egy szikla hasadék.

Belépek a szikla várba

Betyárok volt barlangjába.

Kőbe vésett asztal, padok,

Elhagyottan zöld - mohások.

Minden ódon, minden régi,

Már a betyárkort felejti.

Itt volt egyszer régen fogva

Az uraság szép leánya.

Reá vártak egy éjszakát

A betyárok s elrabolták.

Talán nem is úgy lopták el,

A betyárral önként ment el.

Lett az erdőrengetegbe

Betyárlegény szeretője

S dal csengett mindig ajakán –

(Így mesélte ezt Nagyapám.)

Tovább megyek, járdogálok,

Valami romfalat látok.

Düledező, rozzant falak,

Rég leomlott a vakolat…

Körüle nem hajt fű, virág,

Tájékán csend ül, némaság.

Az udvarán a vén tölgyfák

Mintha a múltat zokognák.

Pedig egykor volt itt lárma

A betyárok világába.

Cigány húzta, betyár járta,

Fokos volt a gerendába.

Betyár nézett mélyen bele

A csárdásné szép szemébe

S ha jött a csendbiztos, zsandár,

Fák között eltűnt a betyár.

Léptei nyomát belepte

A Bakony vad rengetegje.

Tovább megyek visz az alkony,

Szeretlek drága, szép Bakony.

Ha fáradtan hajtom fejem

Erdeiden szívem pihen.

Csodásak a hegygerincek

Ha vérző alkony szállja meg!

Szívem repül – és Feléd száll

Örök Természet, Ideál!

   Mikor most újra elolvastam a verset, a szemem könnybe lábadt, hogy milyen nagyszerű költő volt Áldott Emlékű Édesapám, akire halálomig büszke leszek. Emléke éljen örökké a magyar irodalomban is, nemcsak mint ember, hanem kiváló Hazafi és még hosszan sorolhatnám, de én elfogult vagyok vele kapcsolatban.

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula. 2021. 11. 14. Vasárnap Délelőtt 10:15