„JOBBRA NYÚLOK, OTT AZ ASSZONY!
BALRA NYÚLOK, OTT IS AZ ASSZONY!"
Avagy, aki nem érti a viccet, az ne másszon uborkafára…
Sokszor találkoztam már olyan emberrel, aki az általam jó viccnek gondolt történet után rezzenéstelen arccal reagált az elhangzottakra. Ha valaki ilyenkor feltette neki a kérdést valahogy ilyenformán, hogy:
-Mi van komám! Nem érted a viccet?
-Értem én, csak nem szeretem! – jött a válasz.
Mit lehet erre mondani?
Egyáltalán semmit, hiszen nem vagyunk egyformák és ez nem is baj. Az azonban számomra is bosszantó, mikor olyan emberek viccelődnek, akik egyáltalán nem tudják jól előadni, mert saját elmondásán is menetközben fulladozva röhögnek, pedig se poénja, se semmi olyan mondanivalója nincs a történetnek, amin nevetni, uram bocsá, röhögni lehetne egy jó nagyot.
Megmondom őszintén, én szeretem a viccet, értem a viccet és szeretek is viccelődni, amikor olyan a hangulat egy társaságban és talán elég jól is elő szoktam adni, ha kellett, kis hatásszünet beiktatásával.
Évekkel ezelőtt, Zircen a Rákóczi tér szélén a József Attila utca elején baloldalt, ott, ahol a Rekord Műszaki Áruház áll már egy jó ideje, volt a városi Mozi. Szerettem oda járni és volt, amikor valamelyik lányom is eljött velem, legtöbbször az Edina. Egyik alkalommal Eddie Murphy főszereplésével a „Bölcsek kövére” – című filmet játszották, amelyben előfordulnak olyan jelenetek, amiken lehet jót derülni. Szeretem az ilyen vígjátékokat és bizony ilyenkor nem szoktam visszafogni magamat és harsányan nevettem, finoman szólva, ami bizony felért egy röhögéssel. Edina többször is ram szólt, valahogy ilyenformán az emlékezetem szerint:
„Apu viselkedj már rendesen, mert nagyon csúnyán röhögsz!”
Erre bizony nem tudtam mit mondani, de a következő jelenetnél ugyanúgy történt minden, de erre már csak legyintett egy nagyt, mint aki azt mondaná, hogy reménytelen eset vagyok.
Egyszóval szeretem a humort és erről nem akarok leszokni életem végéig sem, mert a humor az velejárója az emberek, mert aki fancsali képpel jár – kel a világban, az bizony valamilyen megkeseredett ember látszatát kelti és még a környezetére is kihat. Soha nem szoktam megítélni senkit a külseje miatt. Sem azért, hogy túl vékony, sem azért, mert kissé teltebb, hiszen, ha így el tudja magát fogadni és fogadtatni, meg van békélve önmagával, akkor így a helyes és így is kellene tenni mindenkinek. Az emberek egy csoportja hajlamos ilyenkor azt mondani, főleg párokra vonatkoztatva, hogy biztosan nem a két szép szemei miatt vannak együtt, hanem valami egyéb, legtöbbször anyagi, vagy egzisztenciális okok játszanak közre, mert nem tudják elhinni, hogy csupán „CSAK” SZERETIK EGYMÁST.
Lehet, hogy mosolyognak azokon, mikor egy vékony Hölgy egy vaskosabb Úrral, aki történetesen a Párja már hosszú idő óta sétál az utcán, de a vizuális különbözőség lehet fordítva is, nem tudják elképzelni, hogy határtalanul Boldogok Egymással. A bizonyos rendszerváltás után volt szerencsém dolgozni egy olyan kis csapatban, ahol munka közben is állandóan ment a hülyéskedés és a sztorizás, szinte egész műszakon keresztül. Az egyik társunk főleg jó viccmesélő volt és nem átallotta néha még saját magát is kifigurázni. Külsőre egy eléggé vékony emberke volt, az Élete Párja, Kedves Felesége pedig azért hozzá képest inkább abba a bizonyos molett kategóriába tartozott.
Egyik alkalommal ismét elkezdett mesélni.
Természetesen az idők távlatából most már nem tudom szó szerint idézni Őt, de a lényegét azonban igen. Íme a történet:
-Képzeljétek el, az este ugyan későn feküdtem le, de éjszaka felébredtem, mert ki kellett mennem a mellékhelyiségbe. Nem akartam felkapcsolni az éjjelilámpát, ezért inkább tapogatódzva kerestem volna az ágy szélét.
Jobbra nyúlok, ott az asszony! Balra nyúlok, ott is az asszony, de azért sikerült úgy felkelnem, hogy ne ébresszem fel őt.
Természetesen, akik ismertük Mindkettőjüket, jót derültünk rajta. Mikor ma nekifogtam, hogy megírjam ezt a kis történetet, megint mosolyra görbült az ajkam.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2021. 11. 10. Szerda Délelőtt 8:55
