KEDVES BARÁTAIM!
Drága Édesapám két írásával szeretnék emlékezni az 1848 – 49 –es Forradalom és szabadságharc Hőseire. Az első vers, melyet 1930. július 9 – én írt Bakonyszentkirályon, a másik pedig egy Ünnepi beszéd 1989. március 15. dátumozással, amelyet szintén Bakonyszentkirályon írt és olvasott fel a megemlékezésen. Ebből a beszédből egy mondatot szeretnék kiemelni, amely ma is érvényes és megszívlelendő, pedig az óta 28 év van már a hátunk mögött:
„Ezen az ünnepen össze kell, hogy forrjon minden igaz magyar szíve! Magyarok vagyunk, kicsi, árva nép. Nagyot vétkezik, aki bontja a belső nemzeti egységet, aki magyart a magyarral szembe állít. Vállaljuk boldog szívvel a nemzet jövendőjéért való áldozatos szolgálatot! Legyünk csillag, ragyogó mintakép az egész nemzet, az egész világ előtt!”
MÁRCIUS 15 – ÉRE
Bércek ormain ma zászló lobogjon
Emlékként e nemzet imára boruljon
Mert ez a nap melyen kivívták ifjaink
Szabadságunkat hős mártírjaink
Újra lángra gyulladt a magyar érzelem
A zsarnok uralom ezt nézi rémülten
Újra kibontották viharvert zászlónkat
Vakmerő ifjaink élére állottak
Élére a nemzet csüggedt seregének
Kik zsarnok uralom alatt heverének
Börtön ajtók nyílnak rabok előjőnek
Csörgetvén rabláncot álmukból felkelnek
Felkelnek a láncból kardot kovácsolnak
Letörve a zsarnok szabad a magyarnak
Öröm járja körül az egész országot
Jelszó: egyenlőség… jogot szabadságot
Petőfi lánglelke a népet hevíti
Zsarnok hatalomnak letűntek csillagi
Háromszínű zászlónk szabadságot hirdet
Hazánkért mindenünk hazánkért vérünket
Mint a csendes folyam mely halkan morajlik
Hirtelen gátat tör futva eliramlik
Izzadott a parázs szórta lavináját
Magasba emelve szerte lobbant lángját
Nem soká tartott ez édeni boldogság
A magyar égre rászállott az alkonyság
Szabadság csillagi letűntek az égről
Nap is halványan néz az ég pereméről
Nyílt forradalom lett a magyar izgalom
Ezt félszemmel nézte a zsarnok hatalom
Fegyvert fogott végül s riadót fúvatott
E hírre nemzetünk is kardot ragadott
Élet halál harcra fel hát magyarjaim
Hullnak kopár sziklába hörgő szavaim
Mint sáskák özöne ellepnek bennünket
Pióca módjára kiszívják vérünket
Itt az utolsó perc rohamosan eljött
Daliák lelkében szabadság gátat tört
Elmulasztni most e végpercet nem szabad
Buzdítsa lánglelke a magyart
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály, 1930. július 9 – én
MÁRCIUS 15. – ÉT ÜNNEPLŐ HONFITÁRSAIM!
Ha nem is a legszebb, de az egyik legmegragadóbb látvány a szivárvány. Szép benne az, hogy borulat, nagy eső, zivatar, mindent elsötétítő felhőszakadás után ragyog fel. Szép benne az, hogy tündöklő, káprázatos, változatos színekben, zivatar homálya után, sötét ég után gyönyörködik benne az emberi szem. Szép benne, hogy óriási arányaival, ívelésével az ég és a föld közé hidat ver. Szép feltűnésével megkönnyebbülést szerez. Van is egy költemény, amelyik egy gyermekről szó, aki elindul megkeresni a szivárvány végét, hogy az ott elkezdődő hídon feljusson az égbe. Mikor a szivárványt látjuk, már nem félünk úgy a vihartól, esőtől, mert már csak futó eső jöhet, majd felragyog a kéklő égbolt.
Az a nap, 1848. március 15. – e, amelyre most a 141. évfordulón emlékezünk, úgy tűnik fel, mint a szivárvány a z égen. Ebben a napban is szép az, hogy borulat után jött. Elmondhatjuk, hogy az igazságos Mátyás király után évszázadokon át felhő borult a magyar népre. Felhő, amely elhomályosította a látást, a vezetők egymással való torzsalkodásukban, kapzsiságukban inkább romboltak, mint építettek.
Dózsa György kivégzése, népének leverése, a mohácsi katasztrófa mind azt mutatták, hogy megérett a nemzet a nagyszerű halálra, hol a temetkezés felett egy ország vérben áll, s a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül s az ember – millióknak szemében gyászkönny ül.
Ez évszázadok legjobbjait az a kínzó érzés mardosta, hogy a magyar nemzet lassan a maga vétkei és tudatlansága miatt fajul el. Voltak ugyan ezekben a borulatos időkben is ihletett vezérek: Bocskaiak, Bethlenek, Thökölyek, Rákócziak, még előbb a Zrínyiek, de ezeknek irtózatos küzdelmet kellette vívni a túlnyomó erővel, a megnemértés közönyével. Századokon át hűvös zuhatagot, jégverést zúdított fejünkre a közöny, a nemtörődömség: s ez a jég elverte a sok magyar vetést, a szél kicsavarta a szálfákat, oszlopokat, melyek között a magyar élet kifejlődhetett volna.
Lenézték azt, aki magyarul beszélt, a magyar nyelvet igazában az egyszerű falusi ember őrizte meg. Ez a nép szomorú nótákban megfogant dallamokban öntötte ki nemzeti érzéseit egyfelől; míg mások a semmittevésbe, a hejehuja életben: ej, ráérünk arra még – ben tobzódtak.
Ezután a borulatból tűnt fel, ragyogott fel 1848. március idusa.
Az 1848. februári párizsi forradalom híre Magyarországon is forrongásba hozta a kedélyeket. Kossuth Lajos március 3. – án mondotta el híres beszédét, melyben a honvédelmi rendszer átalakítását, majd független felelős nemzeti kormányt, az ország alkotmányának képviseleti irányban kifejtését sürgette. Március 12. – én az Ellenzéki Kör elfogadta Irinyi József által fogalmazott 12 pontú kérvényt, melynek tartalma:
MIT KÍVÁN A
MAGYAR NEMZET.
Legyen béke, szabadság és egyetértés.
1. Kívánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését.
2. Felelős ministeriumot Buda – Pesten.
3. Évenkénti országgyűlést Pesten.
4. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.
5. Nemzeti őrsereg.
6. Közös teherviselés, képviselet egyenlőség alapján.
7. Úrbéri viszonyok megszüntetése.
8. Esküdtszék.
9. Nemzeti Bank.
10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne
Vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk.
11. A politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak.
12. Unio, vagy is Erdélynek Magyarországgali egyesítése.
EGYENLŐSÉG, SZABADSÁG, TESTVÉRISÉG!
Petőfi, Jókai, Vasvári vezetése alatt a Pilvax kávéházban, a „Közvélemény asztalánál” elhatározták, hogy 15. – én reggel az egész városban kihirdetik a 12. pontot. Petőfi megígérte, hogy alkalmi költeményt ír és maga fogja elszavalni. Másnap reggel a Pilvax kávéházból elindulva, a jogi egyetemhez, majd Petőfi elszavalta a Nemzeti Dalt, Jókai felolvasta a 12. pontot. A tömeg egyre nőtt, azután a siker és lelkesedés hatása alatt kinyomtatták a Nemzeti dalt és a Tizenkét pontot, szétosztották a nyomda előtt várakozó közönségnek. Majd délután kiszabadították Táncsics Mihályt, s a kiszabadult fogoly kocsiját az ifjúság maga hozta át Pestre.
Most erre emlékezünk.
Szép ez a nap azért, mert színek vannak benne. Kigyúlt arcok és kiomló vér pirossága, veres sapkák, kék menték. Színes pántlikák, szalagok, melyeket szerelmes lányok kötöttek a csatákba menő fiuk mellére. Tarka bokréták, melyek együtt hulltak a porba, vagy a sárba, melyek együtt hervadtak el azokkal, akik csákójuknál viselték. Élet pirossága, halál fehérsége, csodálatosan színessé, elevenné, gazdaggá teszik a március 15. – ével megkezdődött magyar szabadságharc történetét.
A falusi tanítók, a protestáns lelkészek zászlót bontanak, a reformkor szellemétől átitatott nagy egyéniségek tanításának/Vörösmarty, Kölcsey, Jókai, Petőfi? Arany, Táncsics, Széchenyi/, eleget téve: a haza mindenek előtt.
Szép ez a nap, 1848. március 15. – e azért is, mert megkönnyebbülést szerzett: S ez ad ma is a magyar léleknek. Naponként szaporodnak ügyünk, igazságunk barátai. Ez nem jelenti, hogy úgy szeressük a mi magyar népünket, hogy másokat gyűlöljünk. Nem, hanem úgy, hogy a másikat is megbecsüljük. Az ilyen megértő, másokat is megbecsülő nép a szabadságot nemcsak örömnek, boldog ajándéknak, derűs életbiztosításnak tartja, hanem komoly, szent, az idők végéig nagy felelősségnek.
Éljünk ezzel a felelősséggel felnőtt módon! Szeressük népünket mindhalálig!
Ezen az ünnepen össze kell, hogy forrjon minden igaz magyar szíve! Magyarok vagyunk, kicsi, árva nép. Nagyot vétkezik, aki bontja a belső nemzeti egységet, aki magyart a magyarral szembe állít. Vállaljuk boldog szívvel a nemzet jövendőjéért való áldozatos szolgálatot! Legyünk csillag, ragyogó mintakép az egész nemzet, az egész világ előtt!
Régi március, múlt idők dicsősége integet felénk a mai napon. Munkára, küzdelemre kész szívvel induljunk az igazi szabadság új márciusa felé!
Nagy Bálint
Bakonyszentkirály. 1989. március 15.
