Ősi hangszereink
Ilyen például az Alföldön használt fakürt vagy fatrombita speciális, lóbéllel fedett típusa, amit a környező népek nem használnak, Baskíriában viszont ismerik. Szintén archaikus hangszernek tekinthető a csángók által használt tilinka. Nem a tilinkó, mert az a rövid furulya neve volt a Dunántúlon, ez viszont egy különleges nyelvrésfurulya-típus.
A tilinka lényege, hogy nem egyenesen vágják le a cső végét, hanem ferdén, és a hosszanti oldalán kialakított szélcsatorna nyíláshoz illeszti a zenész az alsó ajkát vagy a nyelvét, és úgy fújja. A hetvenes években, egy svéd kutató felvetette annak a lehetőségét, hogy ez egy finnugor furulyatípus. Ezt az elméletét azonban hamar visszavonta, mert egyéb népcsoportok köréből is előkerültek hasonló hangszerek.
A tilinkát eredetileg az úgynevezett havajgatáskor használták. Tavasszal a levágott fűzfaágat megütögették, és az arról levált kéregből készítettek egy átmeneti hangszert, amit használat után el lehetett dobni, mert kiszáradt és elrepedt. Ezen nem nagyon volt mit fejleszteni, megmaradt eredeti formájában. Ezért van rá esély, hogy igen régi, amihez még az is hozzájárulhat, hogy egyes elméletek szerint az északi csángók talán részt se vettek a honfoglalásban, hanem ott maradtak az Etelköz déli részén, ahol a nyugati hatásoktól elszigetelve, egy nagyon archaikus, középkori kultúrájuk maradt fenn.
De hasonlóan ősi a szarukürt is, melyet egyszerű jeladásra használtak. Ehhez nem kellett fejleszteni semmit, így nem alakultak ki mondjuk billentyűk rajta, mint a tárogatón.
index
A kívánt méretnek megfelelő fát hosszában két egyenlő részre hasítják, a belsejét kivájják, majd újból összeillesztik, és háncstekeréssel, vesszőgúzzsal
Hossza 1,5–2,5 m körül van, és végig nyírfakéreg, ill. hársfakéreg tekerés fedi (vö. nyírfakürt, „hárskürt”). A székelyek a hársfát szándokfának nevezik (innen a szádok kürt név). A megfelelő nyírfa-, ill. hárskérget fiatal fáról hántják le hosszú szalagokban, a fa törzsén körbe csigavonalban haladva, s ugyanilyen csigavonalban tekerik fel a kürt fájára, miután annak eresztékeit olvasztott fenyőgyantával gondosan becsöpögtették. – A Mátra vidéki fakürtökön bőr-, azaz szíjtekerés van, de ismerünk olyan alföldi és nyírségi származású fakürtöket is, amelyeknek külsejét viaszos vászon fedi. Herman Ottó a bakonyi kanászok kezében „szurkolt és juhbéllel kötött” – vagyis gyantával és juhbél-tekeréssel fedett – fakürtöket említ (kanászkürt). Az alföldi típusú fakürtök nagy részén – beleértve a mohácsi sokácok 3–4 m hosszú busókürtjeit is – nincs semmiféle tekerés, hanem a hangszertest két darabja közé az összeillesztés helyére valamilyen tömítő anyagot. pl. gyékénylevelet tesznek, amely vízben áztatva megszívja magát és betömi a hézagot. Általában nemcsak az alföldi „vízidudákat”, hanem a gondosabban tömített havasi fakürtöket is gyakran kell vízben áztatni abból a célból, hogy fájuk megdagadjon, és apró réseik elduguljanak, vagyis hogy ne szeleljenek. – A fakürt tompa, de átható hangja a havasokon vagy az Alföldön, megfelelő légköri viszonyok között 10–15 km-re is elhallatszik. E tulajdonsága miatt régebben országszerte kedvelt jelzőeszköz volt. – Zenei célra csak mellesleg használták. Hangsora, Bartók megállapítása szerint, a 11. felhangig terjedhet. Ez a hangkészlet már dallamjátszásra is alkalmassá teszi. A havasi románok néhol temetési szertartáshoz is használják (pl. Bukovinában), halottsirató motívumokat fújnak rajta. A székely hegyi pásztoroktól az utóbbi időkben a „katonamars” mellett leginkább az elveszett kecskéit kereső pásztor történetét lehetett fakürtön hallani. A hegyekben a pásztorok medvék és farkasok elriasztása céljából éjszakánként gyakran megfújták a fakürtöt. Orbán Balázs a korondi székelyekről azt írja, hogy a nyári szálláson „néha legközelebbi szomszédjuk oly messze van, hogy csak hárskürttel beszélgethetnek csendes estvéken egymással”. Az ilyen „beszélgetésekhez” bizonyára a hangjelek egész sorára volt szükség, amelyek azóta kivesztek a nép emlékezetéből. Ilyenféle szignálok valamikor az alföldi fakürtökön is szólhattak. Ecsedi István ebédre hívó tanyai fakürt rajzát közli Debrecen környékéről. – A fakürt Ázsiában, Európában, Afrikában ősidők óta ismert hangkeltő eszköz. – A naponta kihajtó pásztorok (→ csordás, → csürhés, → kanász) reggelente marhaszarvból készült kürtöt (csordáskürt, tülök, türkő) fújva figyelmeztetik a falusi gazdákat a tehén, a disznó kihajtására. A szarukürtöt maguk a pásztorok állítják elő, díszítik karcolással, sallangokkal, és igen megbecsülik. Éjjeliőrök, bakterok, toronyőrök szintén szarukürttel, réztrombitával jelezték az időt. – A szarukürtféléket Európa-szerte és Európán kívül is ismerik; és nemcsak olyat, amelyet a végéről szólaltatnak meg; hanem harántkürtöket is. (pl. afrikai népek; az antilop szarvának oldalára vágják a megszólaltató nyílást). A kürt a magyar nép legősibb eszközei közé tartozik. Krónikáink szórványos adatai is tanúskodnak erről. Anonymusnál és Kézainál pl. Lehel kürtje már szerepel. A Képes Krónikában Árpád vezér ivókürtjéről (szarukürt) is szó van. A kürt – nemcsak a magyaroknál, hanem más történeti lovas népeknél is – méltóságjelvény. Nemcsak szaruból, hanem értékesebb anyagokból, pl. elefántcsontból is készítették és díszes faragással ékesítették, amint erről a jászberényi múzeumban őrzött „Lehel kürtje” is tanúskodik, mely a 10. sz. körül készült, feltehetőleg bizánci munka. (→ még: tülök) – Irod. Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967); ifj. Kós Károly: Mihez kezdjünk a természetben? (Bukarest, 1968).