Akárhová menekülsz, munkába, szerepbe vagy magatartásba, az emberek nem engednek el, utánad nyúlnak, megkövetelik, hogy részt vegyél mozgalmaikban, megosszad gondjaikat, terveiket és reménységeiket, kabátod szárnyát rángatják, s megtámadnak és kitagadnak, ha elvonulsz a közös feladatok elõl. Bele kell nyugodnod – s ha mûvész vagy, gondolkozó, szemlélõdõ ember, nem könnyû ez! –, hogy az emberekkel kell tartanod. Velük kell sírnod és nevetned, s boldog és elégedett is úgy lehetsz csak, ha õk megengedik.

De az emberek – mondod te – csak egyenként felelõsségteljes, érzõ és résztvevõ emberek; tömegben olyanok, mint a csorda; a legolcsóbb jelszavak tüzelik õket, a legaljasabb vágyak feszítik a tömeg mellkasát. Hogyan vehetek részt dolgaikban, ha nem akarom, hogy lelkem kárát vallja?

Csak azt felelhetem: õrizd meg lelked szabadságát úgy, hogy igazságos maradsz. Mikor olyasmit kíván tõled a tömeg, amit lelkiismereted megtagad, tagadd meg te is kívánságukat. Mindegy, mi az ára és következménye e magatartásnak. Szolidaritásodnak határa az igazságosság. Neked is van törvényed és hatalmad, nemcsak nekik. Ez a törvény és hatalom az igazság: fejed betörhetik, de ezt a hatalmat el nem vehetik tõled.