Ötezer éve, tízezer éve nem változott az emberi anyag. Csak a jelmezek változtak, az együttélés rendszerei és feltételei. Az, ami az ember – a lélek és a jellem –, nem változott. Ur városában, Babilonban ugyanazok az emberek éltek, mint ma Budapesten: s lelkükben ugyanúgy érzékelték a világot és pontosan úgy feleltek a világra. Csak éppen – mûszerek nélkül – közelebb voltak a világ titkaihoz, az idõhöz, a csillagokhoz, a természet jelbeszédéhez. Hallásuk finomabb volt, látásuk – távcsõ nélkül is – élesebb, érzékelõbb, sejtõbb, megragadóbb. Az emberi anyag nem változott, de az ember – hála néhány lángésznek és mûszernek – vakabb és süketebb a civilizációban, mint volt az emberi idõk elején. Tunyább és bambább. Értesültebb és ugyanakkor tudatlanabb. Azt hiszi, gombnyomásra igazgatja a világegyetemet. Ez az óriási szerkezet, a civilizáció, számûzte az embert a világ nagy, titkos, bensõséges közösségébõl.
