Nyár itt alig van, a tavasz
az õsszel majdnem összeér.
Imént sepertek s már a gyalogúton
virít egy sárga falevél.
Hat hete csak hogy itt vagyok.
Nyárfapehellyel volt tele
a Szajna-part, hull már is hulldogálván,
a nyárfa gyengéd levele.
Nyárfalevél, szívalakú:
holt szív, többé már nem rezeg.
Ha meghalok, ha meghalok, majd én is
ilyen halványsárga leszek...
Ó mért is jöttem ide késõn?
Mért nem elõbb, fiatalon,
tavasszal, mikor bimbós még a nyárfa?
Mért nem e föld az én honom?!
Mért is születtem ott, a holt
száraz Gyepes partján, nem itt,
a Szajna partján? Hiu kérdés!
Nézem az ég fellegeit.
Bárányfelhõk: megint esõ lessz...
Nálunk tikkasztó, lusta nyár,
izzadt, jégkáros takarás és hosszú,
nagy õsz, sár, hó, tél és halál.
Itt: gyõzelem, tánc minden ucca sarkán,
ott: vereség, haláltábor,
szíkes, aszott lapályra véres
szemfedélként hasal a por.
Ó, hogy irígylem s gyûlölöm e víg,
tengerközeles, más hazát!
Járok, mint egy kibujdosott kuruc,
mint egy lovatlan, bús kozák.
Jaj, hogy szeretem azt a földet,
mit nem tudok megváltani,
azt a népet, kit sírimély álmából
nem tudok felkiáltani!...
Hazamegyek innen, hamar,
nincs itt már keresnivalóm.
Késõn szöktem meg, nyáron, nem tavasszal,
pelyhes állal, fiatalon.
Jó volt már, s jó lessz otthon lennem.
Itt égnek forradásaim,
eszembe jutnak Judásaim és bölcs,
kételkedõ Tamásaim.
S van egy kevés jóemberem,
nem pénzemért, nem boromért, -
aki szeret: bolondjó szívemért
s magamhoz hû dalaimért.
Bakonyalján, Ság mezején,
kishantai szabadhegyen, -
jó lessz a lármás bulvároktól messze,
sétálni dülõn-ösvenyen.
Ott élni kell s én már nem élek.
Szegény vagyok, szelíd, komoly,
családos ember, szú rág fogaimban,
hajamban ritkít már a moly,
halántékom, tarkóm körül már
ezüst fénnyel csillog a dér, -
ott rejtsen el már az avar, ott jöjjön
nagy hódunyhákkal rám a tél!...
(1931)
