a szavak fellegvárába bezárva,
élve hűségvizen, jóság-kenyéren,
szándékaidban örök tettenérten,
égre rúgtatva, hol csillagszilánkok
megsebzik és szétszabják az álmot,
a mélybe lebukva, le, gyökerekre,
a kínok pörgő korongján pörögve,
és győztesen mégis, mégis birtokolva,
e birtoklásért indulva birokra,
hol szelíd harcon, csak magad sebezve,
születik már a dolgok égi rendje:
a lét odabékül lassan a kezedhez,
csak minden percét nevén nevezd meg,
és rád hallgat a dolgok szétbogárzó nyája
— nincsen szükséged dobra, lármafára —,
mert megőrzik e világot, korokon át,
nyelvünk szavai, hű sorkatonák.