Testvér! Valamit szeretnék mondani Neked. Ne hidd, hogy csúnya a világ s az emberek rosszak. A világ szép s az emberek jók. A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időnként visszatér. Akár a pestis vagy a nátha. S olyankor elcsúfítja a világot maga körül.
A világot? A Te világodat.
De ne feledd el, hogy a Te világodon kívül van még egy másik világ is és ez az igazi világ.
Gyökered, vagyis jellemed, adottságaid, érzéseid és az a sok láthatatlan holmi amit magadban hurcolsz egy életen át, ebből az igazi világból ered, és ahhoz a mesterséges másik világhoz, melyet magadnak csináltál, csak annyi köze van, mint a hóvirágnak az avarhoz, melyen átüti fejét midőn a földből előbúvik.
Ha felületesen megnézed, azt hiheted, hogy ez a penészszagú halott szőnyeg tartja a hóvirágot a hátán. Pedig nem így van. Előfordul, hogy erdőtűz támad s az avar tüzet fog és elég. Elég a hóvirág is vele, az igaz. De jövő tavasszal előbúvik megint.
Miért? Mert gyökere mélyebben volt, mint a halott avar, a földben volt, az igazi földben.
Így van ez veled is, testvér. Gyökered nem ebből a világból való, amit magad köré ácsoltál, és ha tűz támad s rád dőlnek a kontár tákolmány romjai: Éned az ösztön gyökérszálainak nyomán visszamenekül az igazi világba, akár a hóvirág. Mert nincsen különbség, közted s a hóvirágok között abban a világban.
Ez a kis írás arra szolgál, hogy megismerd, kendő és festék nélkül, anatómiai egyszerűségében a világot, melybe beleültetett az élet, akár egy palántát. Az igazi világot, melyről látod, a tűz leperzselte az avart s Téged visszaűzött a természet ősi talajába.
Igen, tisztában kell lenned ezzel. Vagy visszatalálsz az igazi világba, a tiszta és egyszerű törvények, világos szabályok és egyenes utak világába, mint ahogy a hóvirág visszatalál gyökeréhez a földbe - vagy elpusztulsz menthetetlenül, korom és hamu piszkában.
Tisztáznod kell a fogalmakat, melyeket összezavartál és egybekevertél az utolsó évszázadok zagyva lázában. Meg kell keressed a gyökerüket, hogy visszatalálj általuk az igazi világba.
Európában születtél, a huszadik század elején. Ez magában véve már annyit jelent, hogy a Nagy Kertész, aki életed palántája fölött rendelkezett, kertjének egy sovány, szélnek kitett sarkába ültetett Téged, ahol fagy, vihar és jégeső között kellett megismerkedned a világgal. És ezáltal azt hiszed most, hogy a világ nem egyéb, mint fagynak, viharnak és jégesőnek egymást követő váltakozása.
Ennek a kis írásnak az a célja, hogy visszavezessen Téged az igazi világhoz. Hogy kézen fogjon, mint testvér a testvért, és sorra mutasson mindent. S megkérjen rá: ne hidd, hogy csúnya és rossz a világ.
A világ szép és különös. Csak sok benne nagyon a beteg ember. Az izgága, az irigy, a gyűlölködő. A gonosztevő és a diktátor, az őrült és a hős. Fertőzik és rontják a világot, amennyire adottságaiktól kitelik. De egészen elrontani nem tudták mégsem, ha ezerszer is azt hirdeti a látszat.
Miért nem? Mert a Világ anyja a Természet, s a természetben az ember nem egyéb, mint egy kis pajkos tréfa. Vigyázz tehát, hogy vidám tréfa maradj. Mert a gonosz tréfából tövis nő csupán, mely véresre sebez Téged, s elcsúfítja a világot.
"Az idő kifogytával a dolgok elmultával"
Isten keresése olykor egy egész életen át tartó folyamat. Néha egy-egy megfáradt életutasnak vigaszul megadatik a kegy: a meghitt bizonyosság érzése, hogy megtalálta azt, akit keresett. A Tanítások című ciklus 15. versével József Attila ebbe az élményébe avat be minket. Annak a költőnek, aki azt a sorsot választja, miszerint "dudás" akar lenni, bizony a "pokolra" kell mennie ezért a tapasztalatért. József Attilának ez a sors adatott, és igen gyakran, nem is jószántából, nem élményszerzés céljából járta meg azt a bizonyos utat. A pokoljárások után, az idő kifogytával és a dolgok elmultával, miként a fekete lyukban, ahol az idő megszűnik, az anyag összeomlik és örökre eltűnik - összeborzadva és megfáradván az érthetetlen Értelem előtt -, a költőnek nem marad más menedéke, mint a fohász. József Attila fohászai költemények és tanítások is egyszersmind. Ő nem némán, magányosan imádkozik, hanem mindannyiunk nevében mondja: Hiszünk az erő jószándokában, / Tudjuk, hogy a Teljes Akarat voltál. Hiszen mi végre lettünk ilyenné, ha nem az erő jószándoka jóvoltából, még ha az emberi elvetemültség láttán olykor kétségeink támadnak is e jó szándék felől.
Alkotni vagyunk, nem dicsérni, írja József Attila. Figyelemre méltó itt a többes szám. Kik alkotnak? Ő és Isten? Az emberiség? Ha az emberiség egyenrangú alkotótársa Istennek, felesleges a dicséret. Gyerünk, munkára, alkotni! Nincs időnk dicsérni az Alkotót. Tudjuk, azért akartál bennünket és mindent, / Hogy az idő kifogytával / És a dolgok elmultával / A Teljes Értelemmé tökéletesedj. Felvetődik a kérdés: ki számára fogy ki az idő és múlnak el a dolgok? Ha csupán az emberiség és az általa megismert világ számára, akkor miért kell Istennek tökéletesednie? Hát nem tökéletes-e a Kezdettől fogva? Tudjuk, azért akartál bennünket és mindent, vagyis: csak azért volt ránk és az általunk ismert világegyetemre szüksége Istennek, hogy a Teljes Értelemmé váljék, azaz tökéletesedjék. Örömről azonban szó sincs egyik részről sem. Isten nem leli örömét alkotótársaiban. Az embereknél az öröm hiánya okozza a fáradtságot. Az öröm nélkülözhetetlen az alkotói munkában. Örömtelenül nem lehet a Tökéletest, nem lehet a Kört megalkotni. Az örömtelen Kör behorpad. Öröm nélkül az Alkotó nem tökéletes. Ezért akar bennünket és mindent, hogy örömét lelje bennünk, mi pedig Őbenne. Ne horpadjon be a Kör. A dicséret pedig erőt adó emlékeztető: emlékezni a Kezdetre és a Célra. Ebből merítsünk erőt. Miután erőt arattunk S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mert volt erőnk alázattal emlékezni a Kezdetre és a Célra - egymást buzdítva mondjuk: Szabadíts meg a gonosztól. A gonosz a Felejtés, az önmagunk nagysága feletti elbizakodottság. Isten olykor megengedi, hogy vele egyenlőnek érezzük magunkat, ám ne essünk önáltatásba a Kör nélkülünk is tökéletes. Sőt. A Kör általunk horpad be. A gonosz bennünk van. Ennek felismerése ihleti ismét imára József Attilát.
Imádság megfáradtaknak című, 1924 nyarán keletkezett verse hasonmása a Tanítások 15. versének. Egyenértékűek ezek a művek, együtt olvasva pedig kiegészítik egymást és teljes, fájdalmas-gyönyörű fényben ragyogó diptichont alkotnak. Ezt bizonyítandó érdemes a Tanítások 15. darabja mellé helyezni:
Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jószándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szívünkben zuhatagok vannak,
De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
Most mégis, megfáradván,
Dicséreteddel keresünk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadits meg a gonosztól.
Akarom.
Az emberi kegyetlenség, a bűn, az iszonyat megtapasztalása után József Attila erősen kétségbe vonja Isten igazságosságát.
Én úgy hallgattam mindig,
mint mesét a bűnről szóló tanítást. Utána
nevettem is - mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva! (...)
Most már tudom. E rebbentő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szivemben, mint ravatal, feketül.
S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.
(Én nem tudtam)
A tudomány mai állása Isten szerepére is messzemenő következtetéseket tartalmaz. Jelenleg széles körben elfogadott elmélet, hogy a világegyetem jól meghatározott törvények szerint működik. Ezeket a törvényeket talán Isten rendelte el, de egyesek számára úgy tűnik, hogy a törvényeket azóta érintetlenül hagyja, és nem avatkozik a világ folyásába. "Az óraművet Isten húzta fel, és tetszése szerint indította el. A világegyetem jelenlegi állapota abból adódna, hogy Isten hogyan választotta meg a kezdeti feltételeket" - idézhetjük Stephen Hawking gondolatát.
Boldog hazug, kinek van istene - sóhajt fel József Attila Boldog hazug... című versében, amelyben áhítva keresi a Mindenhatót:
Boldog hazug, kinek van istene,
ki rettenetes, de maga a jóság;
kinek sebet kap reszkető keze,
ha leszakítja a tilalmas rózsát.
Boldog hazug - értetlen szelleme
a meg nem fogant, ártatlan valóság;
pihen rajta a mindenség szeme,
bámulja őt, az öröklét lakósát.
1928 és 1934 között keletkezett Isten című versében pedig a következőt vallja boldogan:
Most már tudom őt mindenképpen,
minden dolgában tetten értem.
S tudom is, miért szeret engem -
tetten értem az én szívemben.
Ám a Boldog hazug... lezárására, türelmetlen keresésében elveszíti keresése alanyát, ezért sértődötten bánkódik, panaszkodik:
Én nem leltem szivemben, sem az égben
s e halott-fényü istentelenségben
szivdobogással ringatom magam.
Ugyanakkor A bűn című versében már határozottan elutasítja Istent: Én istent nem hiszek s ha van, / ne fáradjon velem.
A kör behorpad. A világmindenség kapuja mintha bezárulna József Attila előtt. Ekkor sikoltva megnyílik a kapujanincs átjáró és megpillantja az égi síneken száguldó mennyei páncélvonatot. És utánakiált:
Mert küzdeni kell a halálban is:
A fáradt élet nem bír minden harcokat -
Mikor még friss eleven voltam,
Mért nem akkor zúdultál szivemből,
Jobbharcú, mennyei páncélvonat!
(A mennyei páncélvonat)
VERSEK
Ladik Katalin
LÁTTAM A KUTYÁKAT
Kiemelkednek a fagyos földből,
öngyilkosok éjszakája ez.
A jég alatt egy egész világ van,
teremtés előtti pillanat.
Láttam a maszkot, mely földöntúli értelmet,
tökéletes harmóniát sugárzott.
Láttam a hegyeket, melyek nem hegyek már,
de heggyé lesznek újra.
Az ég kiszakadt a földből,
fehér ingben kutyák integetnek,
a föld alatt felvonít az arc nélküli isten.
TAVASZI LÓ HULLÁMZÁSA
A halál pillanata után, amikor még eleven árnyék
lassan suhant a réten, majd a kövecses mező fölött,
a halál ízétől még reszketve,
megállt, meglátta magát a tó tükrében:
- meglehet, csak most, egyetlen egyszer
és soha meg nem ismétlődő alkalom -,
mégsem kívánt újra megszületni,
nem akart a sötét szájból kizuhanni,
mely örök idők óta mosolyog.
BÉKA
Ez a tél egy végzetes tévedés volt.
A buborék-lét túl lassan szakadt fel.
Átvészeli a tavaszt a jótékony feledésért
megrepedt tükörben,
az emléktelenek magzatvizében.
Mire kifakad a nyár, óriás tüdő,
a tudás hordozója lesz ő is.
Nem ezért a halálért jött
megszületni halála után
...az élet elfolyik a szakértők vitái mellett - írja Bert Hellinger.... és egy édes graffiti tovább csillingelteti ezt a gondolatot: "Mi lett volna Jézussal, ha Buddha útját követi..?"
Hála Istennek, mindkettő író csodálatos, és karcos hangsúlyok nélkül is igazi helyük van a világunkban - kinek a pap, kinek a papné... kinek mindkettő...
Tisztelettel, Katinka
ui. a világunk egy része pedig mindig dzsungel - kívül éppúgy, mint belül,
ahogy Shakespeare írja a 66. szonettjében:
Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál:
Az érdem itt koldusnak született
És hitvány Semmiségre pompa vár
És árulás sújt minden szent hitet
És Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés
És Észre láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a jó.
Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!
...de mi lenne a fával, ha az ősszel lehullott leveleivel azonosítaná önmagát...? Ejnye, kérem, és emlékezzen, kedves Edit: minden viharfelhő felett ott ragyog a Nap - a lelki viharfelhők felett is... és mindig van választás és új tavasz lehetősége. Emlékezzen. Szeretettel. Megéri.