Örömmel jelentem be a kedves olvasóimnak, hogy újra és szívesen visszatérek az általam is inkább kedvelt kulturális témákhoz.
Egyébként ebben a témakörben is a magánvéleményemet írom, bár előtte mindig elolvasom a szakértők kritikáját. Az, hogy sok esetben nem értek egyet az ún. profi kritikusokkal, teljes mértékben az én magánügyem, ebben legfeljebb állandó kritikustársam, vagyis a nejem szólhat bele, bár ő már inkább a kész, megjelent cikkekről mond véleményt. Néha lesújtó a kritikája, ezért csak a kész írásaimat mutatom meg neki. Még Los Angelesben elhatároztuk, hogy Clint Eastwood legújabb rendezését, a nagyszerű Jersey Boys című musicalból készített filmet megnézzük.
A tervünk az esküvő körülötti események miatt sajnos meghiúsult, pedig Fekete Mártával szerettük volna újra látni azt a musicalt, amit két évvel ezelőtt Chicagóban együtt láttuk színházban. Itt, Las Vegasban, szerda délután mentünk egy közeli filmszínházba, ahol majdnem telt ház fogadott minket, később megtudtam, hogy szerdán este 6 előtt 4 dollárba kerül a nyugdíjas jegy az általános 8 dollár helyett. Ez magyarázhatta a megtelt nézőteret. A darab chicagói premierét 2007. októberében elmulasztottuk, éppen Magyarországon jártunk feleségemmel. Azután többször volt szereplőváltozás, és végre, az egyikre kaptunk meghívást a Margie Korshak Inc. sajtóirodától. Így két évvel a premier után, 2009. május 9-én láttuk először az addigra már híres musicalt. A darab 2006-ban négy Tony Awardot nyert, többek közt a Best Musicalnek járó kitüntetést. A kritikák egyaránt jók voltak, mind a New York-i, mind a chicagói előadásról. Tehát mire elmentünk a színházba, előre tudtuk, hogy egy remek musicalt fogunk látni. Talán olyan jót, mint a Mamma Mia volt, amelyet nagyon sokszor láttam. Más azonban színpadon látni egy darabot, míg egészen más filmen nézni. A fent említett Mamma Mia is sokkal élvezetesebb színházban, mint moziban, pedig nekem ott is nagyon tetszett.
Ezért itt, Las Vegasban mentünk el megnézni a filmet, amelyet főként Clint Eastwood rendezése miatt, nagy előzetes sajtókampány kísért. Bár a kritikusok közül többen csalódtak, számunkra szórakoztató volt a kicsit hoszszúra sikeredett film. A Jersey Boyst a négyes pontskálán mindketten három pluszra osztályoztuk, a zenei rész nagyszerű volt, maga a történet kicsit nehézkesen indul, és itt idézem, amit öt évvel ezelőtti beszámolómban írtam:
„A darab történetevnégy New Jerseyben nevelkedett munkásfiúból alakult együttesről szól, akik Amerika legnagyobb lemezsikerét érték el, több mint százmillió korongot adtak el az évek során. A nosztalgiára éhes közönség ma is fellelkesül a sikeres slágerek hallatán. Az utóbbi két évben sokan látták a show-t, a '60-as évek fiataljai megöregedtek, akárcsak a jeles sztár, Frankie Valli. Érdekes azonban, hogy a fiatalabb generáció is lelkesen fogadja a szuper slágereket: a „Sherry”, a „Big Girls Don't Cry”, és a „Walk Like a Man”, mind olyan számok, amelyek 1962-ben egymás után kerültek a Billboard élére. Emlékszem, Montrealban éltünk, amikor a Dick Clark „American Bandstand” című tévéprogramban először láttuk a Four Season együttest, később az Ed Sullivan show-n is megjelentek... Valli tenor, vagy inkább kontratenor hangja sűrűn átment falsettóba, talán ezért volt annyira különösen érdekes és izgató, és ezért lett sikeres énekes fõként a tinédzser lányok körében, akik a koncertekre jártak és a lemezeket vásárolták.” Természetesen érdeklődéssel vártam, vajon miként nyúl Clint Eastwood rendező a történethez, bár azt már előre tudtam, hogy a szereplőket a Broadwaymusicalból mentette át a moziba. Ez szerintem nagyon helyes döntés volt, előrevetette a film sikerét. John Lloyd Young Frankie Valli szerepében kitűnően énekel, színészi játéka is megfelelt az általam nem túl magasra állított mércének. Ugyanez elmondható a másik három principális szereplőről, Bob Gaudio (Eric Bergen) Tommy DeVito (Vincent Piazza) és Nick Massi (Michael Lomendo) jól énekelnek, de nem teljes értékű filmszínészek. Aki valódi színész, az Christopher Walken (Gyp DeCarlo) a mobfőnök szerepében.
A női szerepek nem túlságosan sikerültek, bár Marynek (Renee Marino), Frankie feleségének van egy-két jó jelenete, amint a lányuknak, Francinenak is. A híres „My Eyes Adored You”-t Frankie altatódalként énekli lányának, bár a számot tíz évvel később írták, mint a filmen játszódott jelenet időpontja. Persze, ezt csak, a kákán is csomót kereső kritikusok tudják, hiszen ki követi pontosan a Valli család életét, az egyszerű moziba járók biztosan nem. A vásznon a fiatal Clint Eastwood is megjelenik egy tévéfilmen, amikor még cowboytörténetekben játszott. A 134 perces film végére nagyszerű finálét kaptunk, így megtudhattuk azt is, hogy ki volt a sofőr például abban az '50-es, '60-as évekből itt maradt csodás és hatalmas autóban, amelyekből többet is láthattunk a filmben. A finálé egyébként nagyon tetszett „Oh, What a Night” slágert játszották, miközben pörgették a szereplőket. A filmet melegen ajánlom olvasóimnak, nejemmel már elhatároztuk, hogy megnézzük még egyszer. Azon a héten, amikor a „Jersey Boys” című filmet láttuk, elmentünk a The Smith Center nevű színházba, hogy megnézzük a „The Book of Mormon” musicalt, amit Chicagóban elmulasztottunk a 2012-ben tartott megnyitón. Már arra nem emlékszem, hogy mi okból, feltehetően a premieren nem voltunk a városban. A színházak rossz szokása, hogy a sajtó képviselõit a megnyitóra hívják, s ha azt valami okból elmulasztja az ember, akkor azt nehéz bepótolni.
Bár a chicagói előadás sokak szerint jobb volt, mint ami a Broadwayen ment, mégsem néztük meg, pedig talán lett volna rá lehetőség. Így most Las Vegasban láttuk a sikeres darabot, amely Tony díjat nyert a legjobb musical kategóriában. A New York-i Broadwayen sikerrel menő darabhoz a kezdeti időkben egy nagyon jó helyre szóló jegy 477 dollárba került, késõbb a jegyárak visszatértek a normálisabb mederbe. A darab gyorsan elindult hódítóútjára, és most, három évvel a New York-i premier után a Las Vegas-i Smith Centerben is telt ház volt az előadáson. A terem akusztikája rettenetes, iszonyatosan bömböltetik a hatalmas hangszórókat, ezért a szöveget nehéz megérteni. A zenénél és a daloknál ez nem zavar annyira, mint a monológoknál, amelyben rengeteg a trágár szó, így nem baj, ha nem értjük pontosan a szöveget. A vallásos embereknek, főként a mormonoknak egyáltalán nem ajánlom a darabot, a történet eléggé blőd és sok benne a felesleges káromkodás, sőt az istenkáromlás. Hívő embernek nehéz lehet végigülni a darabot, ilyenkor örültem annak, hogy nem minden szót értettem a maximálisan feltekert hangszórók miatt. Elég volt az is, ami érthetően átjött. Pedig nem vagyok prűd ember, az évek során színdarabokban és filmen hozzászoktam a trágár beszédhez, viszont a The Book of Mormon kicsit túlment azon, amit megengedhetõnek tartok. Ettől függetlenül a darabot, főként az énekszámok és színészek miatt jónak, sőt szórakoztatónak tartottuk, az embernek blokkolni kell az istenkáromlást.
A történet dióhéjban:
egy Utah állambeli misszionáriusképző központban a lelkes ifjak a hittérítést gyakorolják. Elder Price (David Larsen) és társai házról házra menve tanulják dolgukat. A diákok egyike, Elder Cunningham (Cody Jamison Strand) kövérkés, bizonytalan és félénk, aki teljesen eredménytelenül végzi a dolgát. Míg Price úgy gondolja, ha jól imádkozik, akkor a floridai Orlandóba küldik, azonban Cunninghammal együtt Ugandába irányítják őket téríteni. Érkezésükkor látják a helybéli valóságot, a rendszeres éhezést és szegénységet, az emberek AIDS-fertőzöttek, a törzsfõnök kegyetlen. A két újonc találkozik a korábban érkezett misszionáriusokkal, akiknek eddig nem sikerült senkit a mormon hitre téríteni. Az ügyetlenül bukdácsoló Cunnungham nem sokat tud a Mormon könyvből, ezért saját kitalált történeteivel egészíti ki a mesét, ami nagyon tetszik a helyi bennszülötteknek. Azonban bűntudatot érez, amiért ferdítve adja elő a hite igazságait, de úgy okoskodik, ha segít vele az embereknek, az biztosan nem lehet rossz. Cunningham bejelenti, hogy vannak helybéli érdeklõdik a Mormon vallás iránt, majd megkereszteli a színen lévő tíz bennszülöttet.
Mormon vezetők érkeznek, hogy gratuláljanak a sikeres térítésen. Azután kiderül a turpisság, a megkeresztelt ugandaiakkal pedig közlik hiába tértek meg, nem mormonok. A falubeliek úgy döntenek, hogy elfogadják Cunningham történeteit, nem szószerinti igazságként, és együtt dolgoznak vele, míg a földi paradicsom eljön. Elég egyszerű történet, de egy musicalhez bizonyára jó lenne, hisz vannak benne zene- és énekszámok. Az utóbbiból van benne 19, de a darab végén egyet sem dúdoltam, fütyörésztem. Mindezek után azt gondolhatná a kedves olvasó, hogy az eltel két és fél óra alatt nem szórakoztunk jól, ez tévedés, végül is a musical mindkettőnknek tetszett, legfeljebb nem nézzük meg nyolcszor, mint a Mamma Miát, vagy négyszer, mint a Jersey Boyst.
Megjelent: 2014. Július 19. -29. szám - Magyarság -9. oldal
