Egy ismerős családnál voltunk a minap, kortársaink, sorstársaink. Ők is a második világháború után kerültek ide, mint mi. Örömmel mutatták a szekrénybe eldugott ajándékokat, melyeket Karácsonyra tartogattak az unokáknak.

Az asszony hozzám fordult és azt kérdezte: „mondja, Lajos, emlékszik még arra gyermekkorából, hogy a maguk családjánál mikor kezdődött el a karácsonyi készülődés? Mikor kezdett anyukája, nagymamája készülődni a karácsonyi ünnepekre?”

Elgondolkoztam. Igyekeztem villámgyorsan viszszapergetni több mint hetvenöt évem „filmtekercseit”. Mikor is, mit is csináltunk előre, Karácsonyra? Talán csak másodpercekbe telt, talán sokkal tovább, de végül is azt hiszem őszintén, szívből, komolyan feleltem, amikor azt mondtam, hogy nálunk december 26.-án kezdődött minden évben a karácsonyvárás, akkor kezdtük a tervezgetést, a „jövő Karácsony” előkészítését.

Hogy mit lehetne jobban, mit lehetne szebben, egyszerűbben, gyorsabban, simábban csinálni. Ne értsenek félre! Minden Karácsonyunk gyönyörű volt, emlékezetes és megható —, de mégis! A szaloncukrokat szebben lehetett volna csomagolni, az aranydiót úgy kellett volna aranyfüsttel bevonni, ahogy unokatestvérünk papája csinálta. És a szalmaláncok hosszabbak lehettek volna, a színes papírláncokat meg szélesebb csíkokból kellett volna ragasztani. Édesanyánk említette, hogy a zöld diót is előbb kellett volna leszedni és stoppolótűvel megszurkálva hetekig érlelni, hogy a szirupba eltett zsenge diók még ízletesebbek legyenek. Karácsony táján meglátogattunk minden elérhető rokont, minden kedves ismerőst, aki nem lakott túl messze, és mindig annyi mindent láttunk, tanultunk, annyi mindent terveztünk a jövőre.

A mi gyermekkorunkban még az első földieperrel, az első cseresznyével, az első kajszibarackkal kezdődött a nyári „befőzés” korszaka, hogy a karácsonyi kappansülthöz legyenek „kompótok”, ahogy a télire eltett „befőtteket” hívtuk. Nyáron készült az ecetes szilva, a szirupban eltett görögdinynyehéj és az ürmösborban, azaz „vermutban” elrakott szárított gyümölcs. Ekkora esett a dióbél, a mák, a mandula, mogyoró félrerakása, a Karácsonyra szánt alma, körte, szőlőfürtök kiválogatása, előkészítése. Mikor a koca megellett tavasszal, már pár hétre rá kiválasztotta nagyapa, hogy melyik süldőt fogjuk be hízlalásra úgy, hogy Karácsonyra készen legyen a sonka, kolbász, szalonna.

A sárgarépa, petrezselyemgyökér, zellergumó, céklarépa, tarlórépa, meg a feketeretek már ősszel ott aludták téli álmukat a finom fehér homokban, amit a Vác melletti Pokolsziget partjáról hozott be nyáron Velő bácsi, a fuvaros. Sok szép vasárnap délutánt töltöttünk azzal az udvarban, az eperfa alatt, hogy diót, mogyorót, mandulát törtünk Karácsonyra. Cselényi Józsefet, Bodán Margitot, Szűcs Lászlót hallgattuk a rádión és frissen sült foszlós, mazsolás kalács, nagy bögre tejes kakaó, vagy ovomaltin volt a jutalmunk a jól végzett munkáért.

Rákospalotán születtünk, ott nőttünk fel és az a kedves előváros a huszas években kis magyar „kozmosszá” változott. Erdélyből, a Felvidékről, a Bácskából, Bánátból rengeteg menekült költözött Palotára, Újpestre, meg a környező lakótelepekre. Nem csoda, hiszen az „őslakosság” egy része vasutasokból állt. MÁV tisztviselők, műszaki emberek, forgalmisták és mozdonyvezetők építették az ősi falut elővárossá. Takaros, tágas házakat építettek  1900-tól 1915-16-ig és ezekben a házakban mindig akadt egy-két kiadó szoba, egy pincelakás, vagy egy „manzárd”, ahol trencséni rokonok, udvarhelyi iskolatársak, újvidéki kollégák otthonra találtak Trianon után.

Így azután a karácsonyi, húsvéti, születésnapi, névnapi szokások, amelyeket a menekültek hoztak magukkal, lassan közkinccsé váltak a lassan összeszokó, összemelegedő, messziről jött, de hazatalált családoknál. A történelmi Magyarország különböző tájain, változó vidékein más és más diófajták, más-más „csonthéjú” magvak voltak a helyi „kedvencek”. A Dunántúl déli lankáin sok volt a mandulafa, az Alföldön a csodás sárgabarackfajták magja vold a dió-, mandulapótló és Erdélyben meg a Felvidéken, a mátrai,  bükki erdőktől a szatmári lankásokon át a zempléni meg a pozsonyi kertekig, országút menti bokrokig, honos volt a mogyoró. És végig, az ezeréves országban otthon volt a dió. Így azután az én gyermekkoromban nagyon kedveltté, általánossá vált, hogy mandulát, mogyorót, diót (meg barackmagot!) gyűjtsünk, szárítsunk, tegyünk félre héjastul is meg tisztítva, tüllzacskóban, vagy nagy, ötliteres befőttes üvegben, finom „tüllel” lefedve.

Így aztán Karácsony táján a délutáni „kártyapartikra”, uzsonnákra, esti rádióhallgatásra, vagy gramofonzenére összegyűlő vendégeket mindig megkínálták frissen pörkölt, illatos, ropogós vegyes dióval ami ma, itteni magokból így készül:

Pörkölt vegyes dió (2 lb; 1 kg).

• 1 font (500 gr. mandula (a barna, belső héjával, nem fehérre tisztítva), 
• ¼ font (kb. 120-150 gr), „pecan” dió, 
• ¼ font (kb. 120-150) gr) mogyoró, 
• ¼ font (kb. 120-150) gr) „cashwe” dió, 
• 1 evőkanál kukoricaolaj (vagy földimogyoróolaj), 
• 1 tojás fehérje (használjuk el valamire a sárgáját), 
• 2-3 mérőkanál só (lehetőleg tengeri só.)

1) Törölgessünk jó szárazra és tisztára egy 18-22 cm-es (kb. 8 inches) hosszúnyelű palacsintasütőt, elég nagyot arra, hogy a vegyes diófajtákat kiteríthessük benne. Öntsük bele az olajat és forgassuk a levegőben a palacsintasütőt, hogy az olaj teljesen elfedje a belső felületét.

2) Keverjük össze a diófajtákat és terítsük szét egyenletesen a palacsintasütőben, tegyük közepes tűz fölé és gyengéden rázogassuk a sütőt, amíg kellemes enyhén-piruló mandulaillatot érzünk. Ha a magvak túl gyorsan pirulnak, állítsuk alacsonyabbra a hőfokot, ha túl lassan pirulnak, egy kicsit emeljük a hőt.

3) Ha ízlésünknek megfelelően megpirultak a magok, vegyük le a tűzhelyről és hűtsük addig, amíg „langyossá” hül.

4) Villával, vagy habverővel keverjük fel a tojásfehérjét, amíg „gyenge habbá” verődik, adjuk hozzá a sót és verjük még egy-két percig, hogy a só jól elkeveredjék benne.

5) Tegyük a magokat egy keverőtálba, a sót tojásfehérjével együtt és gyengén rázogassuk, amíg a tojásfehérje minden magot befed.

6) Most szórjuk a pörkölt, tojásfehérjével bevont magokat egy alumínium-fóliával (ezüstpapírral) bevont tálcára, sózzuk meg még egy kis goromba sóval. Ajánlatos „előző nap”, vagy a vendégség napján kora reggel elkészíteni ezt a pompás, ropogós csemegét. Persze akit a doktor bácsi sótlan diétára fog, az egyszerűen pörkölje meg és hűtse ki a magokat, tojásfehérje és só nélkül — vagy csak tojásfehérjével.