Archívum
|
hétfő, 2013. július 29. 23:41
Hullám-völgy
Nehezen falták búmat az évek, oly mélyen vertek szívembe éket. Kevésen múlott: Halál vagy élet. A sors ismétli önmagát: Véled. Gyorsan növi szárnyait az álom, s repít minket sosem látott tájon. Vágyainktól színes égi-vászon, reményünk ül minden csillag-ágon. Hiába küld hírnököt a végzet, dolga nélkül, csak lajstromba vétet. S bár időnként bevillan e véset, buja szellő karomba lök téged. Elég. Szám a szádra csókot ráfon, öled nyílik, s éli gyönyör-táncom. Beleveszünk. Vakon visz a járom, utunk végén, gondokból nőtt zátony. Ábránd-szülte, valóba-csobbanás. Lelkemen rügyet bont a forradás, testemen erőt vesz a roskadás. Minden nap, borban úszó rothadás... Örök rejtély talán Talpam alatt kopog a kő, senki nem kísér utamon, átölel a sötét jövő, fogást keres a nyakamon. Egyedül vagyok és félek, de már nincs más választásom, hátat fordított az élet, csak annyit mondott, "sajnálom". Én balga meg azt sem tudom, vaj' ő csókolt vagy a halál? Csak megyek tovább az úton, melynek végén a pokol vár. Nihil nisi bene Szellemedet oly mértékben mérgezte a kór, meg sem hallod, ha valaki éppen hozzád szól. Jövőképed romok alatt, csak a mának élsz, démonokkal küzdesz folyton, s bizony nagyon félsz. Vakvágányon az életed, s ezerrel robogsz, hibáidért nem magadat, hanem mást okolsz. Intenének a szüleid, ám nem érdekel, a jövőnek tartalékát gyorsan éled fel. Cigaretta füstöl szádban, s vagánynak látszol, extázisban játékterem gépein játszol. Versenyt iszol társaiddal, fogy az alkohol, hajnalra a társaságod részeg és komor. Szellemedet oly mértékben járta át a kór, fel sem fogod a szavakat, ami neked szól. Hamis mámor tudat-létben röpke állomás, kábítószer által festett lidérc-látomás. A bódulat elmúltával jön az ébredés, ám szűkült a látótered, az a fény kevés. Árnyék vonul elméd köré, s fáj a sötét lét, métely bűze körülötted, szórta sörét szét. Szellemedet oly mértékben mérgezte a kór, meg sem hallod, ha valaki éppen hozzád szól. Olcsón hazudsz önmagadnak mennyekbe jutást, de nem kaphat az elméd így értelmet, tudást. Nyúlnak feléd barát-kezek, fogadd el őket, építsetek, s használd jóra fölös erődet. Álom-vágy Nem élem, még csak álmodom, hogy ajkam tiédre ráfonom, s csók csattan, forrón lángoló, zsigerbe vágyat táncoló. Nem élem, még csak álmodom, hogy rózsák nyílanak várromon, tűz-lepel izzó kebleden, s szívedet csendben elcsenem. Nem élem, még csak álmodom, hogy méhed oltárán áldozom, ringatva téged az éjbe, úszunk át együtt a kéjbe. Nem élem, még csak vágyódom felfedezni minden porcikád, vég nélkül osztva rád csókom, gyönyörhullámot hozva rád.
|