A vonatfütty hisztérikusan szántott végig a szunnyadó háztetők felett, majd a vonatkerekek fémes csattogásába ölte magát. A töltés alatt részegen kanyargó utca valamennyi kutyája éktelen ugatásra fakadt és a verebek ijedt rebbenéssel szakadtak ki az akácfák tüskés karjai közül. A zöldre festett földszintes ház udvarán ebben a pillanatban harsant fel Borosné repedt rikoltása, melyet a pinceajtó nyikorgása úgy kísért, mint egy hascsikarásban szenvedő szellem.
- Hogy az a magasságos atyaúristen nyuvassza meg, azt a telhetetlen bélű nyomorultat, aki ellopta a drága szőlőmet!
A testes asszonyság felbőszülve tört elő a pince mélyéből és hunyorogva nézett körül, de az udvaron csak a rozsdás szivattyús kút és a vén diófa tartózkodott, melynek alsó ága ijedten engedte el legnagyobb termését, meggyalázva azokat a gyér hajszálakat, amelyek még ragaszkodtak az asszony koponyájához.
- Ha élne az én drága, megboldogult uram, most jól elhúzná a nótáját a bitang tolvajnak - dohogta nyakát behúzva, fejét tapogatva, majd gyilkos pillantást vetett az egyik udvari ablakra, amely mögött meglibbent a függöny.
Hatvan körüli volt, arca kelt tészta, szája sült alma, szeme apró egres, nyugdíja hideg vízre sem elég. Egész nap nippek alá való csipke terítőket és díszes kulcstartókat horgolt, melyeket kisebb nagyobb sikerrel, eladogatott a piacon. Borús napjain mindenkibe belekötött, ordibált, intrikált, fenyegetőzött, majd bezárkózott és emlékeinek vékonyka takarója alá menekült. Derűs óráiban az udvar magára hagyott zabi gyerekét, Danikát istápolta, akinek anyja az utcán kereste a bajt és a boldogulást. Palacsintát sütött neki és folyton elásott kincsekről mesélt, meg arról, hogy ha ezekből csak egyre is rátalálna, egy szép márvány sírkövet állíttatna elhunyt urának és jó magának. Mikor ideért, mindig megtörölte a szemét.
A szél rángatni kezdte a fa ágait és a diók sűrűn potyogtak a macskakövekre, ezért az asszony takarodót fújt. Amikor behúzta maga után mustár színű ajtaját, az udvar ölébe béke ült.
Eszter kisasszony, aki az udvari szobák egyikét műteremnek bérelte, ellépett az ablaktól, hátravetette makrancos vörös fürtjeit, kivette fogai közül az ecsetet és néhány görbületet végigsimított a vásznon. Cigarettára gyújtott, térdig leszívta a füstöt és hátrább lépve szemügyre vette alkotását. - Pompás - állapította meg - , majd nagyot fújva ezüstszürke ködbe burkolta a festményt.
Pár hónapja fejezte be képzőművészeti tanulmányait Bukarestben, ahol rövid idő alatt hírnévre tett szert, sőt kiállított vizsgaképeit jó pénzért azonnal felvásárolta egy neves műkereskedő. A lány azzal a szándékkel szállt le a gyorsról a nagyváradi vasútállomáson, hogy majd itthon, Körös-parti szülővárosában bontogatja ki képzeletének szárnyait, ám azok a szárnyak mind a tegnapi napig csak verdestek, míg végre némi adrenalintól hajtva megtörtént a nagy felemelkedés.
Elégedetten törölgette ecseteit, miközben kinézett az öreg diófára, mely anyai érzésekkel ringatta zöld fejű gyermekeit, aztán pillantása belebotlott a ferde vállú szivattyús kútba és szép szemöldöke csúnyán összerándult.
Az udvarban négy család lakott, és bár nemzetiségre, szakmára és műveltségre különböztek, mégis békésen megfértek egymás mellett, leszámítva azokat a súrlódásokat, amelyek mindig a közös vízóra leolvasása után, a számla elosztásakor jelentkeztek. Ilyenkor a pénzbegyűjtő Borosné hangja túlszárnyalta a köpcös suszter basszusát, a görbe hátú postai tisztviselő baritonját, sőt Micikének, a külváros konzum nőjének hisztérikus szopránját is. Mivel a vízfogyasztók száma két hónapja új taggal szaporodott, megtudhatták, milyen egy harcias festőkisasszony erős altja, amikor azt kiabálja, hogy nem száll be a közös vízdíjba, mert ő több terpentint fogyaszt, mint H2O-t!
Ezért Borosné, aki amúgy is ellenszenvvel viseltetett a különc hölgy iránt, attól fogva, hogy az betette a lábát a bérelt lakásba, másnap meg akarta akadályozni, hogy megtöltse agyagkorsóját a kútnál, aminek következtében a cserépedény több darabban adta vissza testét az anyaföldnek. Eszter kisasszony elkapta a parkett ruhát az özvegy mellén és egészen közel rántotta magához.
- Maga elvetemült primitív perszóna! Most már azért sem fizetek egy vasat sem, hiszen ez a művészi értékű korondi agyagkorsó többet ért, mint az a vízmennyiség, amit én itt hébe-hóba elhasználok. Érti amit mondok, maga vén boszorka.? Tudhattam volna, hogy a háziúr nem ok nélkül adta ki olyan nevetségesen olcsón ezt a külvárosi műtermet. A szomszédok megmondták, hogy maga eddig mindenkit elűzött ebből a lakásból. Csak tudnám, hogy miért. De ez egyszer emberére akadt a személyemben. Majd meglátjuk kettőnk közül ki fogja innen hamarabb felszedni a sátorfáját! - Ellökte magától az öregasszonyt és berobogott a műterembe, majd egy másodperc múlva felrántotta az ajtót és Borosnéhoz vágta azt a két gombot, ami a markában maradt.
Ettől a naptól kezdve ellenségekké váltak és ott törtek borsot egymás orra alá, ahol csak tudtak.
Borosné például a műterem ablaka elé teregette kimosott ruháit, ágyneműit, hogy elvegye a fényt a festőkisasszony elől, a vörös hajú pedig olyan festékcsíkokkal dekorálta a száradó holmit, ami igen kifinomult ízlésre és színérzékre vallott. Ezzel a módszerrel aztán sikerült visszavonulásra kényszerítenie az öreglányt és újra világosságot teremtenie alkotó munkájához.
Már erősen szürkült és az udvarra sejtelmes árnyak feküdtek. Borosné békebeli fotelébe süppedve újabb csipketerítőt horgolt percenként hat centiméteres sebességgel. Még mindig a szőlői miatt bosszankodott. Öregedő agysejtjeinek kerekei nyikorogva forogtak, abban reménykedve, hogy némi logikával talán sikerül fényt deríteniük annak a személynek a kilétére, aki rátette a kezét a gyümölcsökre. Számba vettek mindenkit, méricskélték őket, indítékot kerestek és hamarosan biztos tippet sugalltak az asszonynak.
Azonnal fel is állt, letette kézimunkáját és kárörvendő mosollyal buktaarcán elindult a pincébe, hogy felhozza megboldogult urának, a lakatosmesternek a szerszámos ládáját. Remélte megtalálja benne azt a régi kulcsot, ami nyitja a műterem ajtaját. Azt az ajtót, amely mögött oly sok boldog évet töltött együtt szerelmetes férjével, akinek halála után anyagi okokból kénytelen volt megalázkodva átköltözni az udvar legkisebb lakásába. Abba az egyetlen, szűk szobácskából álló lyukba, amelyhez sem konyha, sem kamra nem tartozott, ahol bármit is tárolhatott volna, a szőlőit is beleértve, és amelynek rácsos ablaka mögül gyűlölködve és bosszút forralva figyelte azokat a betolakodókat, akik elfoglalták egykori kedves otthonát, meggyalázva ezzel az ő legszentebb emlékeit.
Izgatottan tárta fel a nyikorgó pinceajtót, felkapcsolta a villanyt és leslattyogott a lépcsőkön. Amikor az utolsó grádicshoz ért megtorpant. A lejárattal szemben, a fal melletti kecskelábú asztalon ott voltak a szőlői! Úgy ahogy tegnap otthagyta, a körtével a közepén. A gyümölcsök kívánatosan pompáztak a lámpafényben.
Az özvegy egy darabig úgy állt ott, mint egykor a csíksomlyói búcsún a csodatevő Mária előtt, aztán előre lépett és a szőlők után nyúlt.
Amikor egy óra múlva Miskolczi úr, a cipész lement a pincébe néhány kaptafáért, a földön találta az eszméletlen Borosnét, aki egy nagyméretű kartonlapot szorongatott, amit valamilyen okból magára ránthatott.
Mire a mentő megérkezett, már a szomszédok is összesereglettek.
- Agyvérzést kapott, de még él - mondta az orvos és szólt, hogy hozzák le a hordágyat, majd nagy nehezen lefejtette az asszony ujjait a kartonról, amit maga felé fordított. Úgy tűnt, hogy egy pillanatra elakad a lélegzete.
- Hatalmas Isten - kiáltott fel -, milyen gyönyörű csendélet! Mestermunka! Még egy kicsit száradnia kell. - Van itt a betegnek hozzátartozója? - kérdezte -, majd a hisztérikusan felsíró Micikének óvatosan átnyújtotta a festményt.
- Vigyázzon rá hölgyem, mert ez nagyon értékes darab. Kész kincs. Nekem elhiheti, értek hozzá. Ennek az árából, akár egy márványsírkövet is csináltathat a mamának, ha meg találna halni - mondta komolyan, aztán elindult fölfelé a lépcsőn a Borosnét cipelő szanitécek után.
Mintha egy filmrészletet látnék,a maga valóságában,nyerseségében.
Nagyon hűen leirt életképnek is nevezném.