Erről jut eszembe:

William W. Stuart: A CSILLAGÜZÖTT SZERETŐ
Figyeljenek rám: nem vagyok én szörnyeteg, vérszomjas gyilkos, sem pedig a Kékszakáll. És flúgos tudós sem, aki túl akarja dobni Frankensteint. Nálam a tudomány befejeződik az újság vasárnapi mellékletével. Azok a nők pedig, akiket a vastag betűs címek szerint én tettem el láb alól, és ástam el, eléggé óvatlanul, kint a garázsnál - nos, mind ez tulajdonképpen csak illúzió.
Merem remélni, hogy nem kevésbé illuzórikus lesz majd elővételben megváltott príma helyem a villamosszékben, amely oly bizonyosnak látszik, most, hogy a puszta formalitásnak tetsző tárgyalás is lezajlott.
Én, kérem, teljesen normális átlagember vagyok - középsúlycsoport felső határ -, illetve voltam. Barátságos, társaságkedvelő, jólelkű, már-már túlságosan is szeretetreméltó. Hogyan kerülhettem hát én, a szeretetre méltó és jólelkű, aki voltam, ilyen rohadt helyzetbe?
Átkísértem egy kis, idős hölgyet az úttesten. Ennyi az egész.
Jó, belátom, igazuk van, kinőttem már a cserkészkedésből. De csak látták volna, milyen riadtan és tanácstalanul állt ott az a szegény öreg csaj a York és Grand Avenue kereszteződésénél, alig győzte kapkodni a fejét.
- Egye meg a fene! - mondtam magamban, neki pedig: - Állok szolgálatára, hölgyem! - át kellett mennem úgyis. Abban az átkozott forgalomban úgy éreztem, vele biztosabban átérek. Persze kissé naiv ötlet azt gondolni, hogy egy az oldalamon lévő szerencsétlen öregasszony tiszteletére majd leáll az átmenő forgalom a Grand Avenue-n, de azért nekivágtam. Derekas munkát végeztem, mondhatom.
Kora őszi délután volt, valamivel csúcsforgalom előtt. Korán leléptem ilyen szép délutánon kár dolgozni, meg egyébként is, már megint kirúgott a szerkesztőm. Jobb híján arra gondoltam, beugrom a Maximba, iszom valamit. Ekkor találkoztam a sarkon az öregasszonnyal.
Gyalázatos külsejű öregasszony volt. Precízebben szólva, a leggyalázatosabb külsejű öregasszony, akit életemben láttam. Csak állt ott, meg sem próbált elindulni. Jóindulatú leszek: úgy festett, mint egy háromnapos hulla, akit százévnyi betegeskedés után végre egy kiadós nyavalya tett a tepsire. Először azt gondoltam, egye fene, megbillentem egy kicsit a nyanyát, szépen a busz elé vagy valami hasonló. Ne mondja senki, hogy nincs bennem tisztesség és könyörület.
Egy kissé bátortalanul beszéltem. Félig felém fordult, és rám nézett alulról - görnyedt egy boszorkány volt. Tönkrement csatatér arcából a horgas orr felett zölden izzó szempár világított, mely valahogyan nem illett ebbe az arcba. A tekintete segélykérő és tétova, de azért némiképpen parancsoló is.
- Ö.Ö..Ö... Megengedi, hölgyem, hogy átkísérjem? - kérdeztem. Megfogta a karom. Egy kósza autó még elzúgott előttünk, és aztán, a pillanatnyi szélcsendben, gyorsan isteni segítséget kértem, és leléptünk a járdáról. Meglepő fürgeséget tanúsított a nyanya. Még a végén átérünk, gondoltam. Ekkor, az út háromnegyede után, a cipőm gumitalpa lelandolt egy olajtócsán, szemben velem pedig, mint egy lavina, dübörögve megindult egy betonkeverő. A két lábam a levegőben, de a vén boszorkát azért még arrébb löktem, aztán behunytam a szemem, nehogy elhányjam magam, ha meglátom a vért, a kifolyt beleket - a sajátomét.
Tehetetlen, nyomorúságos kupac az aszfalton, lapít, hátha ellenáll a kerekek csábító ölelésének - ehelyett azonban máris a levegőben repültem. Kötélerős karok emeltek a magasba. Végigszáguldottunk a pálya fölött, megállíthatatlanul manőverezve egészen a landolásig.
Aztán megérkeztünk, és ott álltunk biztonságban a járdán. Az úttesten ugyanaz az őrjítő, kaotikus forgalom, a törékeny, roskatag öregasszony pedig szépen lerakott. Nem dicsekedhetem különleges méretekkel, 180 centi szűken, és ki tudja, talán mert rokonszenvezek a sörrel meg a krémes süteményekkel, a száz kilótól sem járok messze, szóval szerintem nem vagyok az a kimondott kézipoggyász.
Kis öregasszonyokkal kapcsolatban ez számomra valami új élmény volt.
Rábámultam. Még csak szaporábban sem lélegzett. Tulajdonképpen azt sem tudtam megállapítani, lélegzett-e egyáltalán.
- Hölgyem - mondtam -, fogadja legőszintébb elismerésemet és hálámat. Ha éppen nem dzsudóedzésre siet, nem volna kedve beülni valahová, és beszélgetni egy kicsit?
Gőzöm nem volt, hogy mi, de valami sztori emögött fix volt. Ha a vasárnapi számhoz jó, és ráharapnak, visszavesznek az állásomba.
A vénasszony rám nézett, megint az a furcsa szempár, kényszerítő tekintet.
- Igazán meghallgat? Igazán segít?
- Önnek, hölgyem, nincs szüksége segítségre. De meghallgatni, azt igen. Hiszen az a specialitásom. Enyém a szerencse, ha meghallgathatom.
Egy csöndes box a Maximban, néhány drink, sok jéggel, príma lenne, gondoltam. Nem így ő. Bizalmasabb együttlétet szeretne, mondta reszkető, fura hangon.
- Attól tartok, fiatalember, az én történetemet egy kissé nehéz megérteni. Talán mutatnom is kell majd egyet s mást.
Brrr. Hogy épp az ilyen pipikre buknék, ha kedvem van egy kis esti csevegésre a lakásomon, az túlzás, de ilyen esdeklő tekintetre nemmel válaszolni férfiatlan dolog lett volna.
- Menjünk.
A kocsim a parkolóhelyen állt, beültünk, és kivittem őt Oakdale-be, abba a kies családi fészekbe, amit John bácsi és Belle néni rám hagyott, mikor vagy másfél évvel ezelőtt utánfutójukkal világ körüli útra indultak. Persze Petersburgnál tovább nem jutottak, semmi hír róluk azóta, a változatosságot azonban, amire vágytak, szerintem ott is megtalálták. Nekem pedig itt maradt a ház, egész kellemes hely máskülönben. Belle néni biztosan szépen kigondolta, háztulajdonosi mivoltom ellensúlyozza majd fölöttébb kétes értékű velem született tulajdonságaimat, mégpedig valami jóravaló lány irányában, aki majd hozzám jön feleségül, esőembert farag belőlem. Én azonban a komódra állítottam John bácsi egyik fényképét, amelyen kötényben a mosogató előtt áll, és eddig még kitartottam.
Az úton semmi olyat nem mondott a vénasszony, amitől okosabb lettem volna. Cseverésztünk, de főleg ő kérdezett, és én válaszoltam. Csak átutazóban van a városban, jelentette ki. De szeretne mindent megtudni, mondta, és idétlenebbnél idétlenebb kérdéseket tett fel.
A feljárónál leraktam a kocsit, és bementünk. Ő a heverőre telepedett, én pedig a bárszekrénynél - szerény hozzájárulásom a ház berendezéséhez italt kevertem. Körülnéztem, tudok-e teát készíteni neki, de aztán gyors elha- tározással két pohárral töltöttem, és odafordultam hozzá.
- Akkor most halljuk a történetet!
- Az a helyzet - mondta a rozoga, oszlásnak induló asszonyság -, hogy én egy másik világból jöttem ide.
- De hiszen ez pompás - feleltem. - És hogyan? Repülő csészealjon vagy seprűnyélen? - Belátom, ócska dolog ilyet mondani. Keresztényietlen. Mégis a hatás túlméretezettnek tűnt. A vénasszony arca hirtelen megereszkedett, a teste félrebillent a heverőn, s a nagy, zöld szemek üresen a semmibe meredtek. Fölösleges lett volna a pulzust vagy a szívverést vizsgálgatni. Halott volt, semmi kétség.
Nagyot sóhajtottam, és a két pohár közül, amit a kezemben tartottam, az egyiket gyorsan kiittam. Éreztem, ennél most semmi nem lehet fontosabb.
- Nyugodjon meg! - hallatszott teljesen érthetően. - Semmi bajom sincs. Csupán ezt az átmenetileg használt porhüvelyt dobtam le magamról. Úgy látszik, tévesen képzeltem, hogy könnyebben lehetséges a kommunikáció a magukfajta kémiai erővel működő létformákkal, ha én is belerejtőzöm egy ilyen testbe.
Az emberi hangnak inkább csak a benyomását keltették ezek a szavak. Egy bizonyos pont felől hallatszottak, a heverőn fekvő test fölött. Túlzás volna azonban azt állítanom, hogy nem tettek rám benyomást. Alig győztem követni az értelmüket, a hang valósággal körülvett, és mintha túlságosan erős is lett volna.
A hangforrás felé fordultam. Nem csalás, nem ámítás, gombostűfejnyi zöldes-arany pont világított rám áthatóan. Túlságosan is áthatóan, nem tudtam belenézni. Kezdett fájni a fejem. Halálbiztosan éreztem, bármiféle szerzet is a vendégem, de nő. Rémesen, elviselhetetlenül fensőbbséges volt. Lelkesen és hatásos stílusban adta elő a mondókáját, csak éppen követni nem lehetett, sajnos. Legalábbis én nem tudtam. Zúgott a fejem a sok bonyodalmas kifejezéstől, az egész tudományos zagyvaléktól, mintha a világ összes nőegylete egyszerre beszélt volna hozzám.
Nyögtem egyet, és visszatántorogtam a bárhoz.
- Jól van - üvöltöttem -, hiszek magának. Egy másik világból jött. Továbbá csodálatos, rendkívüli lány, akivel boldog vagyok, ha együtt lehetek. De könyörgöm, változzon vissza öregasszonnyá vagy akármivé, csak ne legyen ilyen megfoghatatlan.
Máris csillogtak az istenverte vénasszony szemei. Pislogott, és felült.
- Legyen szíves ne ordítson. Kitűnő a hallásom - mondta fagyosan.
Gyorsan bedobtam a másik drinket, és mind a két poharat visszatettem a bárszekrénybe.
- Ez jólesett. De kicsoda... micsoda... és honnan??
- Szedje össze magát, és gondolkozzék egy kicsit - mondta a vén boszorka. - Méltóztasson használni is azt az elektrokémiai berendezést a fejében, akkor rögtön rájön, hogy most mondtam meg, ki és mi vagyok, és honnan jöttem.
- Mondta a fenét. - De ebben a pillanatban leesett a tantusz, hogy valóban megmondta. Csak éppen időm nem volt még megemészteni.
Hát nekikezdtem megemészteni. Sok minden megmaradt homályosnak, gondolom, mert egy és más enyhén szólva kívül esett az ismereteimen. De annyit sikerült összeszednem, hogy eleven lénnyel állok szemben, akit valami atomenergiához hasonló dolog működtet. Egy törpe csillagról jött, amely valahol kint lehet, az Orion pályáján is túl. Szentigaz, magas volt nekem az egész, megfoghatatlan és idegen. És mégis, valamilyen módon ismerős, mint egy kiruccanás vissza a gyerekkorba. Az ő életformájuknak más volt a szerkezete, mások a hagyományai s ennek ellenére hátborzongatóan ismerősnek rémlett a gondolkodásmódjuk, világhoz való viszonyuk, társadalmi rendjük. Munkán, pihenésen, társadalmi szervezeten alapult. Szaporodtak is valami előttem akkor is, most is homályos bipoláris módon, de mindenképpen párosodással, amelyet nyugodtan szexnek is nevezhetnénk.
Ismerték a művészetet - az energia formaváltozatait és alakjait használták fel. Hogy hogyan, nekem persze magas volt, de ő azt mondta, hasonlóan a mi irodalmunkhoz, zenénkhez és festészetünkhöz, ő pedig csak tudta.
- Kár - magyarázta később szomorkásán -, hogy ebben a korszakban olyan borzasztóan dekadenssé vált.
Ez volt az ő nagy problémájuk. Úgy látszott, társadalmi rend és az egyének egyaránt fokozatosan elvesztették életkedvüket. Csökkent a népszaporulat. A kultúra hanyatlott. Az ő időviszonyaikhoz képest a közelmúltban elérték, hogy napjuk vonzásától elszakadva utazzanak az űrben. De hiába találtak az űrben viszonylag szép számmal hozzánk hasonló, kémiai élőlényekkel benépesített bolygót, magukfajta lényekkel nem találkoztak. Némely elgondolások szerint kívülről jött kapcsolatok fellendíthetik és újraéleszthetik társadalmukat. Csakhogy politika nélkül élet sincs. Sokféle és elszántan szemben álló vélemény hadakozott egymással arról, lehetséges-e egyáltalán, és ha igen, hogyan, a kapcsolatteremtés kémiai jellegű létformákkal? Volt kollaboráns párt, volt ellenpárt, és volt a mindenkori helyzetet élesen bíráló párt. Minden maradt a régiben. És egy idő után ezért indult útnak magányos hölgyvendégem.
A “kommunikáció" párt a hivatalos jóváhagyás nélkül cselekvésre szánta el magát. Óvatosan és titokban dolgoztak. Különböző fokozatú és érzékenységű küldötteket választottak ki és készítettek elő. Nagyobb űrutazásokhoz elegendő energiatartalékot halmoztak fel. Az expedíció sikerének esélyeit nem becsülték nagyra... a vén boszorka mégis ott ült most a heverőmön, és fiatalosan csillogó óriási zöld szemével reménykedőén nézett rám.
Hát körülbelül ezt a sztorit sikerült összeraknom a fejemben, és mondhatom, elég nehezemre esett bevenni.
- Jöjjek ki megint, és mutassam meg magam?
- Az istenért, csak azt ne! - vágtam rá. - Meggyőzött.
- Majd fogom csak - közölte misztikusan. - Pompás.
Bizonyított tehát, hogy legalább egy kommunikációs szint létesíthető közöttünk. Fölöttébb biztató. A kapcsolatteremtés első szakaszaként foghatjuk fel, mely mindkét létformatípus számára meglepő fellendülést hozhat.
Én máris éppen elég meglepőnek találtam.
- Ha már a létformákról beszélünk - néztem rá -, ami azt illeti, sikkesebbet is választhatott volna magának.
- Gondolja? Persze, csak most kezdek beleilleszkedni a maguk ízlésvilágába. Azért vettem fel ezt a formát - mondta, és csomós, öreg kezével magára mutatott -, mert a saját formámra senki sem reagált logikusan, senki sem hallgatott meg. Sikítottak, hogy atombomba vagyok, vagy rövidzárlat vagy villámcsapás, vagy egyszerűen úgy tettek, mintha nem vettek volna észre, így aztán belebújtam ebbe a testbe, csak belül volt szükség kisebb javításokra és cserékre. Akkor meg, amíg maga nem jött, senki sem akadt, aki hosszabban a figyelmére méltatott volna.
- Na, és honnan vette a testet?
- Ahova maguk meghalni mennek, valami, olyan helyen. Hogy hívják azt a hideg termet a kórházban? Nem mondom, volt egy kis felfordulás.
Jó vicc, hogy volt.
- Szellemiek és szokások terén maguk korántsem különböznek tőlünk annyira, mint gondoltam volna. Igazán mulatságos létformatípus, és olyan bonyodalmas. Éppen annyira idegenszerű, hogy izgalmas legyen. Nem ülne inkább mellém?
Szemérmesen felém tárta a karját, és mint egy kacér süldő lány, egyik fiatalosan csillogó szemével rám kacsintott. Az eredmény ezen az arcimitáción katasztrofális volt. Maradtam a helyemen.
- Nem tetszem magának? - kérdezte sértődötten. - Pedig olyan vonzóan fogékony volt kezdetben. Hogyan kommunikálunk akkor a maga szintjén, ha nem jön közelebb? - Elhallgatott, és úgy látszott, a gondolataiba mélyedt. Egyszerre úgy éreztem, mintha valaki az agyamban turkálna egy jó hosszú koktélkeverővel.
- Az istenit! - ordítottam. - Ezt azonnal hagyja abba! Hogy merészel csak úgy egyszerűen belemászni a fejembe! Ez felháborító, ez jogtiprás, ez...!
- Nyugalom, nyugalom. Megígérem, többé ilyet nem csinálok. Legfeljebb akkor, ha... no mindegy. - Tipikusan női ígéret. - Szóval magának a testem nem tetszik. Ettől eltekintve boldogan imádna engem.
Ez talán enyhe túlzás volt, de el kellett ismernem, nem szokványos kísértéssel álltam szemben.
- Meglepően nagy jelentőséget tulajdonítanak a külső formának. Bizonyára ez is a kémiai létforma tulajdonságaiból fakad. Meg kell jegyeznem, hogy ami a maga szerkezetét illeti, az sem éppen... de hagyjuk. Semmi értelme, hogy az én jelenlegi formám közénk álljon. Felveszek egy másikat, és kész.
- Egy másikat? - Olyan magától értetődően jelentette ki, mintha ruháról volna szó. - Pontosan el kell magyaráznia, milyen testre vágyik. Ó, már látom is... magas termet, áramvonalas idomok, vörös haj. Igen, pontosan előttem van. Uram Isten, micsoda szellős öltözék... Legyen nyugodt, ezt a testet fogja kapni. Már megint a gondolataim között turkált, valahol egy hátsó szögletben; a belvárosi Róma mulató Venus de Lite nevű hosszú lábú, kéjesen vonagló új striptease-hastáncosnőjéről őriztem ott néhány fordulatos stílusú feljegyzést.
- Ne feledje - mondtam, nem minden sajnálkozás nélkül -, ez a test eleven. Élő testeket nem tud elvenni. A gondolataimat pedig hagyja békén!
- Elnézését kérem. Nem teszek ilyet többé. – Már ugyan megígérte egyszer, de úgy látszik, ez nem zavarta.
- Nincs szükségem az eredeti testre. Majd készítek egy másodpéldányt.
- Készít egyet? - Mi sem egyszerűbb. Maguk meglehetősen primitív struktúrával rendelkeznek, az alkotóelemek pedig cserélhetők. Igaz, az organizmus komplex módon működik, de sok szempontból fogyatékosan. Végül is a sémákat könnyű megtalálni és lekopírozni. Csupán a kémiai anyagot kell megtölteni energiával. Most pedig induljunk, hadd nézzem meg azt a testet, amely magának annyira tetszik.
Ez volt a legpocsékabb része az egész ügynek. Minden szakértelmemet összeszedtem, hogy a vén banyának valamilyen szerelést kreáljak Belle néni egyik öreg bőröndjének a tartalmából, és a minimális kozmetikai műveleteket is végrehajtottam. Ha addig szimplán vén boszorka volt, akkor most botrányosan lezüllött és feltehetően részeg vén boszorka lett belőle. Egészen a szesztilalom éveiig visszanyúló történelme során a Róma fedele alatt megfordult már mindenféle szerzet. Mégis, nyugodtan állíthatom, nálunk ocsmányabb pár még oda nem tette be a lábát.
- Engedd meg, hogy bemutassam... a nagyanyus - mondtam egy-két gúnyosan vigyorgó ismerősnek, akit nem tudtam kikerülni, amikor bevonultunk a lokálba. - Feljött egypár napra Kutyabagosról. Utat, utat nekünk! Nagyanyusra már nagyon ráfér egy kupica szíverősítő.
Ez az érv tüstént hatott. A konyhába vezető csapóajtónál szerénykedett egy asztal, ott letelepedtünk, és végigültünk egy menet műsort.
- Minden rendben - mondta boszorka partnerem, amikor a cikázó kék reflektorfényben Venus egy végső vonaglásrohammal bedobta a finálét. - A séma megvan. Persze, az agyában levő képhez képest sok a különbség. A kor például, aztán a különféle vegyi segédeszközök.
Tapsvihar, Venus el. Kigyulladt a hangulatvilágítás, és bejött a konferanszié, hogy a két pasas találkozik a férfi-vécében című ezüstszakállú vicc szabadalmazott változatával felderítse a közönséget. Mélyen elgondolkoztam. Igazán különös, minél csodásabb egy nő, annál több a szemfényvesztés a dologban.
- Az eltéréseknél hagyatkozzék csak az elképzelt külsőre - mondtam. Hajlandó erre?
- De mennyire! - válaszolta boszorka partnerem fölöttébb virgonc hangon, és gyöngéden megsimogatta a kezem az asztalon, miközben megítélésem szerint minden idők legromlottabb kacsintását produkálta. A környező asztalok felől megbotránkozott morgás hallatszott. - Most, itt, nekikezdhetnék? Csukja be gyorsan a szemét! Egy pillanat, és...
- Ne! Az istenért, ne itt! - Megragadtam a karját, és elkezdtem vonszolni kifelé. Közben a vendégek odaadó figyelemmel szemlélték az eseményeket, a mormogás pedig baljós zúgássá erősödött. - Jöjjön már! Az ég szerelmére, menjünk gyorsan haza! - Nem voltak vérmes reményeim az egész vállalkozást illetően, de ahhoz valahogy nem volt kedvem, hogy egy éjszakai lokálban kezdje el a kísérleteit.
- Hullarabló! - ütötte meg a fülemet az egyik felháborodott megjegyzés a sok közül, miközben a satrafát kifelé vonszoltam, ő vihogott. A női nem, fajra való tekintet nélkül, különleges humorérzékkel rendelkezik, mely az üde-Mariska-stílustól egészen a vámpíros temetőhangulatig terjed, kár, hogy éppen a közbülső lehetőségek maradnak ki.
A visszaúton csöndes és meditatív hangulatban volt. Én nem kevésbé. Mivé lesz hírem, nevem ebben a városban - tűnődtem, ép elmémről nem is szólva...
A házban minden teketória nélkül azonnal munkához látott. Engem is befogott, és a fridzsiderből egy hadseregre való konzervet meg ennivalót fölraktunk az asztalra.
- Sajnos, erre mind szükségem lesz - mondta családias hangon. - Ha ott a másik helyen változok át, megspórolhatta volna ezt a sok fűtőanyagot, így kénytelen vagyok felhasználni a házban található energiát, hiszen a saját tartalékaimra még szükségem lehet.
- Csak egészen nyugodtan. Érezze otthon magát. - Akkor már olyan volt az egész, mint egy álom. Biztosan ismerik ezt az érzést. Az ember álmodik valamit, és pontosan tudja, hogy értelmetlenség az egész, a cselekmény, a történet elemei mind képtelenek. Elég volna egy kis erőfeszítés, hogy felébredjen, és véget vessen neki. Mégis csinálja tovább, mert kíváncsi, mi sül majd ki az ostobaságokból. Hát körülbelül így éreztem én is akkor. –
Még egy részletet meg kell beszélnünk – folytatta házi boszorkányom. Milyen legyen a szemem? Az elsősorban csak a gondolataiban létező kép, amit a vacak kis nőiéről abban az ócska lokálban őriz, semmiféle támpontot nem nyújt a szemek színéről.
Nem elég, hogy tökéletesen ki tudta fejezni magát, még a gondolatai is úgy jártak, mint akármelyik földszülött nőnek. Mi legyen a szemekkel? Azt kell hinnem, képzeletbeli filmszalagom készítésénél a premier plánokban nem Venus szemére koncentráltam.
- Mi lenne, ha megtartaná a saját szemét? – vetettem fel.
- Szívesen - mondta. - Én magam terveztem úgyis. Vigyázzon, kezdem! Csukja be a szemét, vakíthat!
Behunytam a szemem. Egy percig nem történt semmi. Aztán, körülbelül egy másodpercig, a szemgolyómmal intenzív, vöröslő fényvillanást érzékeltem, majd sötét lett megint. –
Fincsi - halk, simogató hang szólt hozzám, és kuncogva hozzátette: Most kinyithatja a szemét!
Kinyitottam. Sajnos, még sötét volt. Fény sehol. A fogyó hold halványan bevilágított a konyhaablakon, így éppen csak hogy kivehettem egy alakot az asztalnál.
Később kiderült, hogy a fővezeték transzformátorát kicsapta a hirtelen megterhelés, és az egész istenverte rohadt környék gyászba borult. Meggyújtottam az öngyújtóm. Hát, nem mondom. Ott állt előttem, egy kicsit szégyenlős, egy kicsit kihívó mosollyal az ajkán Venus, ugyanabban a nem túl bonyolult öltözékben, mint a Róma műsorának a végén, és szakasztott azzal a külsővel, amit az ember kíván magának. " - Parancsára itt vagyok - mondta kuncogva -, pontosan a megadott utasítások szerint. Hajlandó most már…
Nem állítanám, hogy szenvedélyesebb a természetem, mint azt átlag férfiaké. A szituáció volt szenvedélyes. Elejtettem az öngyújtót, őt pedig magamhoz rántottam. Emlékszem a hangjára, ahogyan halkan mondta:
- Ó, most már elkezdhetünk végre igazán kommunikálni!
Biztosíthatom az olvasót, hogy el is kezdtünk, ráadásul teljes sikerrel. Igaz, idegen volt. De egy lány, aki az enyém, álmaim leánya. Vagy inkább leányai? Ha egy férfi csak a legcsekélyebb képzelőerővel is rendelkezik, már nem lehet abszolút értelemben monogám álmodozó. Mindegy, ez a lány vitán felül elragadó, szeretetteli, alkalmazkodó, minden porcikájában aranyos volt. Ha pedig eléggé kifürkészhetetlen fejébe vett valamit, hét elszánt ördög is elbújhatott volna mögötte - egyszóval nő volt, sem jobb, sem rosszabb, mint akármelyik helybéli társa. Az én atommeghajtású űrbébimnek viszont volt néhány beépített kompenzáló tulajdonsága.
De ez már a jövő. Az az éjszaka, természetesen, kommunikációval telt el. S miután hál'istennek kirúgtak az állásomból, még a reggeli fölkelés miatt sem kellett aggódnom.
Másnap úgy tizenegy óra tájt jókedvűen és gyönyörűen kipattant az ágyból, én pedig utána botorkáltam a konyhába, hogy megnézzem, hagyott-e egy reggelire valót, amikor beépítette magába az új testhez azt a rengeteg energiát. A konyhaasztalnál majd felbuktam egy hullába, melynél ocsmányabbat és hullaszerűbbet nem kívánnék látni ebben az életben. Mondanom sem kell, hogy az eredeti boszorka igen kevéssé meggyászolt hullája volt, abban a helyzetben, ahogyan az előző este lekókadt.
- Cicám, ezzel mi legyen? Belle néni hálóingének sátorponyva méretei sem csökkentették a bájosságát.
- Hát mi lenne? - és vállat vont.
- Miért nem inkább ezt a meglevő nyersanyagot használtad fel? Minek kellett egy komplett fűszerkereskedés?
Újabb vállvonogatás.
- Friss alapanyagot akartam.
Nyomós érv, meg kellett hajolnom előtte. Ahogy mindig, valahányszor csak teljes fényerővel rám nyitotta azt a nagy zöld szemét.
- Rendben van, de mit csináljak vele? - Hát mit szoktatok csinálni az elhasznált testekkel?
- Rendszerint eltemetjük őket.
- Akkor ezt kell csinálni ezzel is. Megcáfolhatatlan női logika. Fel van adva a lecke. Tehát temetés.
Aznap éjjel fogtam John bácsi ásóját és csákányát, és a fogyó hold kísérteties fényénél eltemettem a vén boszorka hulláját Belle néni rózsaágyai mellé, a garázsnál. Vadonatúj testében virgonc barátnőm ott téblábolt körülöttem, és derűsen társalgott. Még mindig álomszerűnek rémlett az egész, a hulla volt benne a lidércnyomás. Ennek ellenére már kezdtem gondolkodni a dolgokon, például, hogy mi is lesz ebből az egészből.
- Ragyogó szép csillagom - az ördögbe is, vannak pillanatok, amikor egy férfi egy nővel csak így tud kommunikálni -, ugye, nem hagysz el? Ugye, nem válsz levegővé csak úgy egyik percről a másikra? Jaj! - Nagyra sikerült a lapátolás, tele volt agyaggal. - Vannak terveink?
- Te kis buta. Most már ismerem a szokásaitokat. Természetesen összeházasodunk. A többit majd meglátjuk.
Nem kell elkapkodni semmit. Itteni mértékkel mérve nekem rengeteg időm van. Alkalmazkodnom kell, meg kell ismernem téged meg a ti izgalmas létformátokat. Együtt élünk majd, mint férj és feleség. Mondtam már neked, hogy ebből a keveredésből a te fajtád meg az enyém egyaránt hasznot húzhat.
Ha jól értelmeztem a szavait, meg lehettem elégedve. Életemben ilyen nagyszerű ajánlatot még nem kaptam. Különben is, a vendégszeretet legalapvetőbb szabályaival ellenkezett volna, ha visszautasítok egy szegény magányos kislányt, fényévekre az otthonától.
- Ami azt illeti, elég váratlanul ér a dolog - mondtam.
- No, ekkora lyukba már csak belefér egy ilyen aszaltszilva öregasszony...
Hát persze, drágám. Persze hogy elveszlek. És ki fogja majd megkeresni a kenyérrevalót?
Kimásztam a gödörből, és megcsókoltam, aztán, egy idő után, az öregasszonyt is eltemettük.
Másnap jelentkeztünk az anyakönyvvezetőnél. Harmadnapra az esküvő is megvolt, különböző bolygók lakói között az első, ha nem tévedek. A munka, illetve pénzprobléma végül is nem bizonyult problémának. Első reakciója tipikusan női és praktikus gondolkodásra vallott. A sémát ismerte, majd csinál pénzt újságpapírból, ha szükségünk lesz rá. És mindjárt csinált is néhány bankjegyet, mutatóba.
Hát ez valóban egyszerű, meg vagyok győzve. Kár, hogy a kormány valahogy nem szereti, ha mások is nyomnak bankjegyeket. Az a rögeszméje, tökéletes munkát csak ő végezhet.

Tartottam tőle, hogy makacskodni fog, de tévedtem. Kormányintézkedések, bürokrácia, korlátozások - ezeket azonnal megértette.
- Ugyanez megy nálunk is. Jegyre adják az energiát. El sem tudnád képzelni, milyen nehézségek árán hoztuk össze az utazásomhoz szükséges készletet. Azt hiszem, jobb, ha más megoldást keresünk. Semmi itt használatos pénzed nincsen? Kölcsönkérni sem tudnál valamennyit?
37 dollár és 62 cent volt a csekkszámlámon, igaz, az én nevemen volt a ház. Kölcsönkértem ötezer dolcsit, és azonnal befektettem. Állítom, nem volt nálam zseniálisabb befektető, amióta az öreg Midász első üzleteit kötötte. Egy dolcsival megdobtam valahol az anyaföldet, s egy hét múlva már bugyogott is az olaj. Mire aztán egy újabb hét múlva kiderült, hogy geológiailag összefüggéstelen aprócska katlan az egész, én eladtam. Nem számított, kötvényben vagy valamilyen áruban dolgoztam, jött a pénz. Elég volt a kezünket kinyújtani. Becsülettel megfizettük utána az adót, igaz, ő úgy kerülgette a paragrafusokat, hogy a kerületi adóbeszedő idegei már-már felmondták a szolgálatot.
Sokat utaztunk, de a régi házat nem adtuk el. Gyöngéd emlékeink mindig visszahoztak. Szerettük a könyvtárakat, múzeumokat. Kiállításokra, hangversenyekre jártunk. Ahova el lehetett menni, oda mi elmentünk. Fertőző érdeklődését átkommunikálta - hogy ne mondjam, áterőszakolta - rám, s ha néhány opera- vagy szimfóniavírus az én gyermekded zenei ízlésemre egy kissé hosszadalmas és hangos hatást gyakorolt is, volt ami kárpótoljon. Igazából sokkal több, mint szokásos: korántsem állítanám, hogy csak az egyik fél alkalmazkodott.
Íme, egy példa: európai körutunkon történt. Gyöngéd és szerető férje voltam mindig. Hű a végtelenségig. Egyszer azonban - szóval, volt egy fekete hajú, nevetős, bomba csinos nőcske valami kis fészekben a Riviérán, aki spanyol dalokat énekelt angolul, olasz akcentussal. Nem kezdtem ki vele. Még csak meg sem szólítottam. Annyit viszont el kell ismernem, hogy merő költői képzelgés gyanánt átsuhant az agyamon egyszer-kétszer a gondolat.
- Nahát! - mordult rám egy este szobortermetű, vörös hajú, gyönyörű feleségem, már itthon. Zenét hallgatott a lemezjátszón, az a bizonyos torzonborz zene szólt, ami szerinte “a ti fajtátok második legmegragadóbb teljesítménye". Én csak úgy üldögéltem egy kicsit, talán el is szundítottam.
- Hát így vagyunk? - Hitvesi fölháborodás, fortissimo. - Itt ülsz, és somolyogsz, miközben egész idő alatt az az ócska, bikacsalogató nőcske jár az eszedben, akit két alkalommal láttál! És mind a két alkalommal gondolatban a helyemben láttad!
Már a nőcske akcentusával beszélt.
- De drágám - tiltakoztam. - Hiszen megígérted, hogy nem turkálsz a gondolataim között. Minden férfinak joga van egy kis magánélethez.
- Hogyan gondolhatsz így arra a másik nőre? Biztosan - zokogás - már nem is szeretsz!
Nők! Ide lyukadsz ki, ha odaállsz, és vitatkozol velük. A végén mindig neked kell védekezned.
- Ejnye, ejnye - mondtam. - Ragyogó szép csillagom, hidd el nekem, csak egy múló gondolat volt, semmi...
- Tudom én nagyon jól, mi volt az a gondolat. Hát rendben van! - Fölkelt, és kimasírozott a konyhába. Nem gyanítottam semmit, még akkor sem, amikor a dühös csapkodás már behallatszott. Csak amikor hirtelen felvillant valami, majd sötét lett, kaptam észbe. Elfogott a rémület. Mit csinálok, ha elment, ha itthagyott? Kirohantam a konyhába. Alig jutottam túl a csapóajtón, belebotlottam egy fekvő testbe, és rázuhantam a konyhaasztalra. Csak nem ő...?
Bájos kuncogás, enyhe akcentussal. Most nem kapkodtam az öngyújtóm után. A karommal megkerestem az én édes kis fekete hajú bébimet, és megcsókoltam.
- Drága bogaram, higgyél nekem, szeretlek. Akárki is vagy, téged szeretlek. Komolyan gondoltam minden szót. Helybéli lánytól ilyen mértékű alkalmazkodást sosem kaphat az ember.
Másnap éjjel megint ki kellett mennem a garázshoz; új sírt ástam, ez alkalommal nagyobbat: nyúlánk, hosszú lábú, vörös hajú, szépséges női test volt a hulla. Milyen különös: a garázs melletti rózsák, a közhiedelemmel szemben nem virultak szebben az én hulláimtól. Csak hervadoztak, amióta Belle néni elment, s hervadtságuk később sem múlt el. No de sebaj. Eltelt hat hónap, és a kis barna ideje is lejárt: vörös haj ragyogott felém megint. Ha azt mondom, az én feleségem nekem az összes nőt megtestesítette, ezt értsék szó szerint.
Az utolsó modell középmagas termetű volt, tiziánvörös hajjal, nem annyira feltűnő, mint amilyen csinos, nagyon kedves és roppant szeretetre méltó, a teste gyönyörű, hosszú életre termett test. Teremtéshez aztán értett az én kis feleségem, jó néhány kitűnő munka dicsérte a tehetségét.
Egy este, még házasságunknak úgy a harmadik hetében, éreztem, pocsékul vagyok - nátha, fejgörcs, étvágytalanság.
Nem halálos kór vett le a lábamról, a szokásos ronda influenza volt csupán - ősszel és télen mindig kifogtam. Csináltam magamnak egy flaska forró limonádét, és elmagyaráztam a helyzetet a feleségemnek (a magas vöröshajúnak).
- Jól van - felelte. - Szegényke.
Rémlett, mintha megpiszkált volna valamit az agyamban, de túl nyavalyás voltam ahhoz, hogy szemrehányást tegyek.
- Megyek, lefekszem - mondtam neki, és lefeküdtem.
Fura módon nyugtalan forgolódás helyett úgy aludtam, mint a bunda. Másnap reggel arra ébredtem, hogy istenien érzem magam. A zuhany alatt éppen ellenállhatatlan lendülettel harsogtam az Ép testben ép lélek című dal kóruskíséretének különféle szólamait, amikor belém döbbent, hogy ilyen istenien én még soha életemben nem éreztem magam. A borotválkozásnál belenéztem a tükörbe, és megállapítottam, hogy még a külsőm is előnyére változott. Ugyanazon a napon, de egy kicsit később, a háztetőn szereltem a tv-antennát. Nem vagyok nagy televíziórajongó, de a feleségem még erről is tudni akart mindent. Felszereltem az antennát, persze leestem a tetőről. Vagy négy métert zuhantam, rá a bal vállamra és karomra, s ráadásul a kemény, füves földre. De csak szépen fölkeltem, és leporoltam a ruhám. Kutya bajom, mintha mi sem történt volna.
- Ügyetlenke - szólt a feleségem a verandáról. - Az ördögöt! Kilazult az egyik cserép, és éppen alattam csúszott meg. Különben is legalább egy kis részvétet mutathatnál. Kész csoda, hogy nem törtem ki a karom. Ha meggondolom, valósággal érthetetlen.
- Nagyon is érthető, azok után, hogy tegnap éjjel bizonyos dolgokat kijavítottam benned.
- Kijavítottál? - Semmiség: egyet-mást tökéletesítettem. Az én számomra persze te csodálatos voltál. Teljesen elragadó. Szerkezetileg viszont határozottan tökéletlen benyomást keltettél. Most, hogy már áttanulmányoztam a ti világotokban használt létformákat, téged is újra tudtalak teremteni, és...
- Micsoda?! Hát akkor erre válaszolj! És ki a feneadott erre engedélyt neked?
Enyhén szólva illetéktelennek éreztem ezt a beavatkozást. Piszkálta a csőrömet a dolog. Be kellett látnom viszont, hogy a változtatások nem tettek rosszat. Egy könnyű, de erős fémötvözet sokkal jobb csontot képez, mint a kalcium. A teljes immunitás mindennemű betegséggel szemben szintén nem megvetendő. A generálozott idegrendszer és a módosított izomszerkezet nemcsak hatékonyan, de roppant kellemesen is működött. Egyszóval új ember lettem.
Persze nincs nő, aki ne akarná feltétlenül nemesebbé gyúrni a férfit, ha hozzámegy, akármilyen nyamvadt példány is az illető. Énnekem annyi volt a szerencsém csupán, hogy a párom alaposan értette a dolgát - belülről kezdett neki a dolognak, és nem örökösen csak kívülről csipkedett hol itt, hol ott rajtam.
Ha egy házasság egyáltalán tökéletes lehet, a miénk az volt. Ma már semmi rosszra nem tudok visszaemlékezni, és akkoriban is alig volt panaszra okom. Újrateremtett testem jó néhány évszázadot kibírt, és örömmel álltam elébe, hogy az ő oldalán éljem végig.
Csakhogy a sors, mint mindig, most is mást akart. Mint más közönséges házasságokban, velünk is az történt, hogy a harmadik év végére a feleségem teherbe esett. Jó, mondják önök, asszonyoknál ez tulajdonképpen nem szokatlan jelenség, és meglepőnek sem tekinthető. Igen ám, de közönséges asszony volt-e az én feleségem?
Egy éjszaka az ágyban feküdtünk már - az utolsó közös éjszakánk volt, mint később kiderült -, amikor megmondta nekem.
- Drágám, szeretnék neked valamit mondani - és megcsókolt.
- Mondani? - Már félig aludtam.
- Állandóan reménykedtem benne, hogy egyszer bekövetkezik majd, csak nem voltam biztos benne, hogy lehetséges.
- Micsoda lehetséges?
- Drágám... nekünk... nekünk gyerekünk lesz.
- Micsoda! - egyszerre tökéletesen felébredtem. - Kisbabánk lesz? Nekünk? De hiszen ez nagyszerű! Csodálatos! Gondolod, hogy hasonlít majd rám?
Később aztán eszembe jutott, hogy azért problémák is felvetődhetnek. Milyen jellegű lesz az öröklődés? És egyáltalán, ilyen esetben mi öröklődik át?
- Te ezzel ne törődj, drága - mondta a feleségem csöndesen, és ma már úgy rémlik, egy kicsit szomorúan. - Ez az asszonyok dolga. Bízzad rám a részleteket.
Megcsókoltam. Csupa szerelem és gyöngédség voltunk mind a ketten. Elaludtam, és egész éjjel azt álmodtam, sziámi ikerpár vagyok, és testvérgyilkos küzdelemben verekszem a végsőkig mestermű-feleségemért.
Világos nappal volt már, jeges iszonyatra, elveszettség és elhagyatottság érzésre ébredtem, mintha igazából meghalt volna bennem valami. Segélykérőn a feleségem felé nyújtottam a karom - és felordítottam.
Mellettem az ágyon az az édes, meghitt hajlatú test hideg volt és halott.
- Nyugodj meg, ne félj! Minden rendben van. Tényleg minden rendben van! - Ez a hang megint tulajdonképpen nem is hang volt, ugyanúgy, mint akkor, az egésznek az elején. Ismerős volt, de mégis új. És éreztem, hogy valami nincs rendben! Fölnéztem az ágy fölé. Nem egy, hanem két picike pislogva fénylő gombostűfej fénylett.
- Mi van, ki az?
- Papa - mondták -, mi vagyunk a gyermekeid.
Hát nem ilyennek képzeltem őket, annyi biztos.
- Nem! Ez lehetetlen! Ragyogó szép csillagom, hol vagy?
- Itt vagyunk. Mi vagyunk ő. Ő meg te most mi vagyunk, ö kettéhasadt, és most ketten vagyunk, az ő és a te gyermekeid.
– Ez képtelenség. Elég a mellébeszélésből, az igazat akarom tudni!
Mellébeszélnek, nem kétséges. És hiába képtelenség, sehogy sem tudtam eligazodni rajta. Amint egy kicsit észhez tértem, megpróbáltam őket érvekkel jobb belátásra bírni, persze hiába. Érvekkel az anyjuknál sem mentem semmire. Minden belső tiltakozásom ellenére kénytelen voltam elfogadni a kész, kegyetlen igazságot. Az ő létformájuk így reprodukálta önmagát. Idegen feleségem kettéhasadt, hogy két darab, félig idegen utód váljék belőle.
Nyomorultul éreztem magam. Nekem nincs szükségem erre a két fénylő gombostűgyerekre. Nekem a feleségemre van szükségem.
- Figyeljetek csak! Ha az egyikőtök például...
- De papa! - És a hangjuk persze csupa felháborodás. - Ez egyenlő volna a vérfertőzéssel. Szó sem lehet róla. Nekünk most mennünk kell. A mi anyamagunk azért jött ide: hogy az ő népébe, a mi népünkbe új életet öntsön, elkeveredjen egy friss, fiatal erőforrással.
- Rám céloztok? - Igazán hízelgő, hogy éppen az én fajtám önt erőt a nap fiaiba, de kevéssé kárpótol a magányért, amely egyszerre körülvett. - Vissza akartok menni az űrbe, engem pedig itt hagytok egyedül?
- Igen, papa. Most rögtön mennünk kell.
- Csak egyetlen fényességes pillanatig maradjatok még! Azt mondjátok, én az apátok vagyok. Akkor pedig én most megtiltom...
Unottan udvarias hang.
- De papa! Nagyon kérünk!
- De hát... Látlak-e még benneteket?
- Természetesen. Anya-magunk küldetése sikerrel járt, és mi reméljük, hogy a különböző érdekcsoportok otthon egyesülnek majd, és támogatják a további cserepolitikát. Eljövünk majd, és mások is a családunkból. Reméljük, hogy minél hamarább. Talán még annak is megtaláljuk a módját, hogy téged is áttegyünk a mi létformánkba, és így később te is visszajöhetsz majd velünk.
- De figyeljetek csak... Kár volt a beszédért. Egy-két szó még, és aztán:
- Viszontlátásra, papa! - mondták, kellő mennyiségű sajnálkozást vegyítve a hangjukba, miközben tudtam, már viszketnek a türelmetlenségtől, hogy elmenjenek. - És vigyázz magadra!
Elmentek, és én egyedül maradtam. Szép termetű, életvidám, kedves feleség nélkül, tűzrőlpattant, kis barna feleség nélkül, eleven, vidám, gyöngéd, tiziánvörös feleség nélkül. Abszolúte feleség nélkül ez alkalommal
Életemben még ilyen egyedül nem voltam. Csak én magam, egyedül. Mihez kezdjek így?
Egyetlen lehetséges dologhoz kezdhettem hát, és azt megtettem. Leittam magam. Egyik pohárral a másik után. Micsoda megkönnyebbülés! Másnap éjjel könnyek között egyszerre csak felriadtam, kint voltam a garázsnál, és eltemettem feleségem utolsó testét. Belátom, könnyelműség volt. Ki kellett volna hivatnom az orvost, a temetkezési vállalkozót, hogy megállapítsák, nincs már élet a testben. Rájuk bízhattam volna az ásást is, ők elegánsabban meg tudják adni a módját. Csakhogy először is részeg voltam, másodszor pedig valahogy már természetessé vált számomra az egész procedúra.
Másnap, képtelenül korai időpontban, úgy délután fél három lehetett, csengettek a bejárati ajtón. Teljesen le voltam lombozódva, éppen hideg sörrel és csillag-babám torzonborz zenéjével próbáltam a búbánat meg a másnaposság gyötrelmeit valahogy enyhíteni.
Hagytam, hadd szóljon a csengő. Nyugodtan kivártam, amíg valaki az öklével kezdte verni az ajtót. Ez viszont már zavarta a fejfájásomat, úgyhogy végül ajtót nyitottam. A szomszéd asszony jött, Mrs. Schmerler, még Belle néninek volt amolyan kebelbéli barátnője. Egy rakomány szúrós szemű zsaru volt vele, azok aztán rögtön nekem estek.
- Vigadunk, Mac, vigadunk? - érdeklődött az első számú zsaru, miközben Mrs. Schmerler meg a többiek gyanakodva fürkészték a terepet.
- Dehogyis vigadok én- mondtam, mert bánatomban még gondolkodni is elfelejtettem. - Inkább gyászolok. A feleségem és a gyerekeim... őket gyászolom.
- Már hogy lettek volna ennek gyerekei! - szólt közbe Mrs. Schmerler. Női voltak ennek, nem gyerekei, azok viszont jó sokan, ócska kis kurvák mind. Ha az a szegény drága nénje tudná! Amilyen szent életű asszony az volt! Kérdezzék csak meg tőle, mit ásott ott kint a garázsnál tegnap éjjel! Ásott, és egyre csak vonított, hogy “Ó, csillagok pora"... És nem az első alkalom volt, hogy ott kint ásott!
Hirtelen belém döbbent, mi minden kerülne itt elő, ha ezek most munkához látnának a garázsnál, s milyen fura helyzetbe kerülnék egyszeriben a törvény részvétlen, gyanakvó ítélőszéke előtt. Többször egymás után kinyitottam majd becsuktam a számat, körülbelül úgy, mint egy döglődő aranyhal. Átható alkoholfelhőn kívül mást nem produkáltam. Mrs. Schmerler borzadállyal vegyes felháborodással meredt rám, és kéjesen kapkodott levegő után. Ez volt élete nagy pillanata.
A zsaruk beléptek a szobába, nem mondhatnám, hogy erőszakosan, inkább olyan bátyám stílusban, és jó erősen megfogtak a karomnál.
A többit már elmondani sem érdemes. Kihívták az osztagot és elkezdtek ásni. Bevittek. Én hallgattam. Bezártak. A cellatársaim ötvenet tettek egy ellen, hogy rekordidő alatt átkerülök a halálraítéltekhez. Ahogy akkor éreztem magam, nem is bántam. Az újságok is megvadultak, a választások utáni lagymatag unalomban jól jöttem nekik. A hajdani drága jó kollégáknak a lapnál most én voltam a szerencsemalac, Volt valami gyanús a viselkedésében címmel írták a szaftos riportokat.
Másnap viszont, amikor némiképp kijózanodva felébredtem és összeszedtem egy kicsit a gondolataimat, rögtön új megvilágításban láttam a helyzetem. Épp most nem adhatom fel a játszmát, szükségem van egy ügyvédre. Átballagtam a cellaajtóhoz, és elkezdtem rázni.
- Hé, börtönőr! Jöjjön ide egy percre!
Odajött. - Hát puhul már végre a mi kis Kékszakállúnk? Vallomást akar tenni?
- No még az hiányzik. Csak kérdezni szeretnék valamit. Mondja, a hullákhoz ki szokták vinni a halottkémet?
- A maga hulláihoz ma mennek majd ki.
- Figyeljen rám... Nem volt könnyű rávennem, de végül is leírattam vele az elsőről, a vén boszorkáról az összes adatot, amire csak vissza tudtam emlékezni. Egész biztos, hogy a megyei kórház nyilvántartásában rábukkannak majd, és akkor máris megúsztam annyival, hogy rám húznak valamennyit hullarablásért.
Hogy mi lesz a többi testtel? A nevetés környékezett, ha csak elképzeltem a doktorkák ábrázatát, amikor a boncolóasztalon egyszerre csak meglátják a rozsdamentes acélból készült csontokat, a plasztik érrendszert, a sok príma kis fémcsavart és a többi leleményes módosítást, amit a feleségem - elhunyt feleségem - testgyakorlatai közben kifundált. Lesz miről gondolkodniuk egy darabig, azt hiszem.
Hát ez az én történetem, illetve ez történt - eddig. Jelenleg is itt tartózkodom, ebben a hűvös kis cellában, és átkozottul egyedül érzem magam. De félni nem félek. Számításaim szerint legalább négyféle módon jöhet rendbe az ügyem.
Először is, erősen kétlem, hogy az én mostani testemen, a feleségem szerkezeti és alapanyag-módosításai után fogna a villamosszék. Szerintem inkább kivágná a biztosítékot. Lehet, hogy így a tudományos érdeklődés középpontjába kerülnék, de az legalább a testem volna, nem a hullám.
Másodszor ott vannak a befektetéseim, a tömérdek pénz, ami összegyűlt. Önök is pontosan olyan jól tudják, mint én, hogy egymillió égből pottyant dolcsit nem hagynak csak úgy megégni a villamosszékben.
Harmadszor, jó, rendben van, elismerem, el tudnak ítélni, ha akarnak, de hogy épp gyilkosságért, azt az egyet kötve hiszem. Nem lepődnék meg viszont, ha a diliházba dugnának. Nem is bánnám nagyon, úgy sincs egyéb dolgom, mint hogy várjak.
Mert negyedszerre - ezért kell várnom -, itt vannak a gyerekeim, a mi gyermekeink, a feleségemé és az enyém. Ők eljönnek majd. Hamar eljönnek, azt remélem. Méghozzá nem egyedül. Amikor utoljára beszéltem velük, megkértem őket.
- Mondjátok meg odahaza - ez volt hozzájuk az utolsó szavam - mondjátok meg, hogy egy lányt is küldjenek, egy olyan lányt, mint amilyen drága jó apátok felesége volt.
Tudom, egy igazi férfi nem a gyerekeit küldi, hogy udvaroljanak helyette de az is igaz, hogy az én gyerekeim nem közönséges gyerekek. Sokkal tájékozottabbak például, mint a többiek, ők majd hoznak nekem új menyasszonyt. Száz százalék.
Most valahogy úgy érzem, egy ideig boldog tudnék lenni egy olyan igazi szőkével - aki magas, sudár termetű, olyan szoborszerűen erőteljes típus. Hogy azután mire vágynék, azt még nem tudom. Majd gondolkodom rajta. Csak a várakozás nehéz. Ugye, nem igaz, hogy a mai fiatalság megbízhatatlan?