1960-ban készült el a Hitchcock fő művének tartott "Psycho". Az alkotásban a kép és a score elválaszthatatlan egységként kapcsolódik össze, a közismert zuhanyzós gyilkosság minden idők legismertebb filmes jelenetei között is kiemelt helyet foglal el. Ebben a vizualitás és a zene terén olyan magas szintű összekapcsolódást tapasztalhatunk, melyhez hasonló gyakorlatilag példa nélküli a filmművészetben. Herrmann aláfestése nélkül a "Psycho" nem az lenne, ami, és ez nem pusztán a zuhanyjelenetre, hanem az egész score-ra igaz. Sok tekintetben ismét új irányvonalakat jelölt ki a mozival Hitchcock, és ebben a zene is kivette a részét. A filmmuzsikával szemben sokáig tartotta magát az a szabály, hogy a háttérben kell maradnia, maximum a musicalek esetében kerülhetett előtérbe. Hitchcock és Herrmann a "Psycho" esetében ezzel tudatosan szakított. A zuhanyzós gyilkosság esetében a visító vonósok és az újra meg újra lecsapó kés a brutális erőszak megjelenítésében egyenlő arányban vesznek részt, s ha levennénk a zenét a jelenetről, az ugyan ettől még a terror megjelenítője lenne, de lényegesen kevesebb, egyszerűbb, jellegtelenebb attól, mint amikor Herrmann aláfestését is halljuk. Tulajdonképpen ezzel igazolódott Herrmann azon feltevése, hogy egy horror esetében a zene mindennél fontosabb összetevő, és talán minden filmes műfaj közül a horrorban van a legnagyobb jelentősége a score-nak - noha a "Psycho" sokkal inkább egy brutális elemekkel díszített művészfilm, mint klasszikus értelemben vett horror. Ezen álláspont később sok zenemű kiindulópontja lett, például Stephen Sondheim prezentálja is mindezt a "Sweeney Todd"-ban.
Ma már nehéz elképzelni, hogy a filmtörténelem egyik legnagyobb klasszikusa eleinte vegyes fogadtatásban részesült, sőt néhány filmítész Hitchcock kiöregedését vizionálta, s csak a közönség elsöprő érdeklődése változtatta meg sok kritikus véleményét, és vezette el a mozit végül négy Oscar-jelölésig. A Robert Bloch megtörtént eseményeket feldolgozó regénye nyomán készült forgatókönyv megfilmesítése eleinte leküzdhetetlen akadályokba ütközött, mivel a Paramount (akikkel a direktor akkoriban szerződésben állt) nem kívánta finanszírozni a munkálatokat, ugyanis túl pornográfnak, undorítónak minősítették a történetet. Ekkor Hitchcock egy kis tévés stábot bérelt fel, és tulajdonképpen minimális büdzséből forgatta le a filmet. Ennek az eredménye volt az is, hogy fekete-fehérben forgattak. A szürke, nyomasztó színvilág, mely a "Psycho" egyik nagy erénye, tulajdonképpen kényszer szülte megoldás, ugyanakkor Hitchcock később elismerte, hogy ha lett volna lehetősége színesben forgatni, akkor is inkább a fekete-fehér mellett döntött volna, hiszen a zuhanyzós jelenet esetében a csurgó vörös vér bizonyára fennakadt volna a cenzorok szűrőjén. A stábot akkori tévésorozatából, az "Alfred Hitchcock bemutatjá"-ból verbuválta. A színészek sem kértek magas gázsit, Janet Leigh például szokásos fizetésének csak a negyedét igényelte. A "Psycho" esetében Hitchcock ismét játszik a nézővel. A vizuális eszközök minden szempontból a közönségre való hatásgyakorlás céljából lettek megtervezve, ezért volt a gyilkossági jelenet a fürdőszobában annyira erőszakos. A film előrehaladtával csökken a terror, de az a jelenet addigra már olyan erősen befészkelte magát a közönség fejébe, hogy nem is nagyon volt több sokkoló jelenetre szükség ahhoz, hogy a feszültség fennmaradjon.

nagyon jó nézzétek meg