Hazádnak rendületlenül...
szerző: Ábrányi Emil
1901





- Vörösmarty emlékére. -

A sok nagy úr kiment Párisba, Bécsbe,
És életét ott künn dőzsölte át.
Legtöbbet kaptak a hazai földből,
Hát legjobban feledték a hazát.
Csak egy maradt halálig hű: a költő!
Mint a madár, mely énekelve űl
Szegényes fészkén: itt maradt s dalolta -:
Magyar! Hazádnak rendületlenül!

Ha elszegődik más ország fiának,
Ha szent lantjával vándorútra kel,
Ha megvetéssel néz csekély fajára,
S kis nemzetét nagyobbal váltja fel:
Dúsgazdaggá lesz s Európa-szerte
Nevére hallgat a kiváncsi fül.
De itt maradt. És ezt dalolta híven,
Csak ezt: Hazádnak rendületlenűl!

E földből itt, bár nagygyá te daloltad,
Kevés jutott osztály gyanánt neked.
Mégis te voltál mindnél gazdagabb úr:
Te adtál vissza roppant kincseket!
Mert nincs vagyon, nincs ércek milliója,
Olyan mesés, nagy gyémánt sem kerűl,
Mely többet érne a te Szózatodnál,
Ennél: Hazádnak rendületlenűl!

A bánatos mult, bús történetünknek
Sok szép emléke, fenkölt vígasza:
Ez volt a gazdagságod! Képzeletben
Tiéd volt, költő, az egész haza!
Nagy társaságod: Árpád, a vezérek,
A had, mely büszkén Pusztaszerre gyűl,
És kardjuk élén villámlik parancsod:
Magyar! Hazádnak rendületlenűl!

A nyelv pompáját öltötted magadra
Mint egy király. Azzal takartad el
Vékony szerencséd. De föl-ért e köntös
A trónusok bíbor-kelméivel!
Végig himezted bűbájos szavakkal,
S király-palástod legfőbb díszeűl
Rátűzted ezt a fényes drága-gyöngyöt:
Magyar! Hazádnak rendületlenűl!

Multunk fölött dicsőn borongva szállasz,
És szárnyalás nincs több ilyen magas!
A legnagyobbak is tőled tanultak
Röpülni, tőled, ó királyi sas!
Még a világ legbüszkébb csalogányát
- Hasonlót földünk többé sose szűl -
Petőfit is te oktattad ki ezzel:
Fiam! Hazádnak rendületlenűl!

Mi, unokák is, édes fájdalommal,
Bús hévvel nézünk a magasba rád!
Tőled tanultuk, mester, hogy szeressük
Forrón e sokszor hálátlan hazát!
Hogy itt szenvedjünk s itt legyen a sírunk,
Ha testünk majd e föld porába dűl!
Hogy végóránkig azt mondjuk, amit te:
Igen! Hazádnak rendületlenűl!

Míg bennünk szív lesz, hogy szeretni tudjunk,
Míg érezzük, mi a valódi szép,
Míg büszkeségét gyáván eldobálva
Meg nem tagadja önmagát e nép...
Míg nem leszünk olyanná, mint a holt víz,
Mely északon örök fagypontra hűl:
Nagy, szent hűséget esküszünk lobogva
Neked s hazádnak, rendületlenül!