Késő délután volt, úgy hét óra körül, amikor a szerkesztőségből hazaindultam. Szakadt az eső. A villamos zsúfolásig megtelt. Fáradt voltam és alig vártam, hogy hazaérjek. Egy jó, meleg fürdőn járt éppen az eszem, amikor szíven ütött egy hang. Sírt egy gyerek. Valahol a villamos közepén. Nem láttam az összezsúfolódott emberektől. Azon morfondíroztam, ki lehet az a vadember, aki még a villamoson is veri a gyerekét. De nem. Ez a fiúcska egyedül volt, most már láttam. Nem szólt hozzá senki. Fájhatott valamije, mert egyre keservesebben jajgatott és mindjobban összekucorodott. Közel furakodtam hozzá. Alig nyolc éves, göndör üstökű kis legény volt. Nem a felső tízezerből. Éppen a földre kuporodott, amikor egy nagy darab ember ráförmedt:
– Szégyelld magad! Ekkora legény nem szokott sírni!
– Maga csak tudja – mondtam a meláknak – aztán ölbe vettem a gyereket és leszálltam vele. Leintettem egy taxit és bevittem a gyermekkórházba.
Sanyika hétéves volt. Édesanyja három hónapja halt meg. Az édesapja pedig öt éve. Rá nem emlékezett. Most a mostohaapjával és a mostoha nővérével lakott. Az ápolónővel levetkőztettük. A fiúcska teste tele volt kék, zöld, sárga foltokkal. Szotyogó cipőjét, átázott zokniját majdnem a bőrével együtt húztuk le. Lábujjai nagy, pöffedt gombákként meredeztek apró lábfején, a talpa fel volt dagadva, tele mély hasadásokkal. Legalább három napig vízben állhatott
– Nem akarok injekciót, nem akarok soha többet haza menni! – kiabálta veszettül. – Nagymamámhoz, csak hozzá akarok menni! Aztán több szót nem lehetett kihúzni belőle. Az ügyeletes orvosnő néhány napra beutalta.
– Értesítenem kell a gyámhatóságot – mondta a doktornő amikor elváltunk.
Másnap meglátogattam a gyereket, aki kipihentnek tűnt és nyugodtnak.
Amikor odaadtam neki a kis piros autót, amit ajándékba vettem, bizalmasan átölelte a nyakamat és a fülembe súgta.
– Már máskor is megszöktem hazulról.
– Miért?
– Mert tökmagot és rágógumit kellett áruljak az utcasarkon és ha megtagadtam, megvert a mostohaapám. Ki nem állom.
– Első osztályos vagy?
– Igen, de nem szeretek iskolába járni, mert Leves-nek meg Libának csúfolnak – hüppögte. – Mindenki nevet rajtam, mert nem tudok helyesen olvasni, ugyanis nem ismerek minden betűt. De nem is akarok. Csak mamát akarom! Mamát!
Ült az ágy közepén, mint egy gyapjas üstökű kis manó és ráncolta a homlokát, dörzsölgette pisze orrocskáját, aztán kétségbeesetten felsírt.
– Tessék nekem megkeresni a nagymamát!
– Hogy hívják a mamádat és hol lakik? – faggattam
– Csak annyit tudok róla, hogy mamának hívják. Anyukám azt mondta nekem, mielőtt meghalt, hogy nyugodtan szólítsam azt a nénit mamának és forduljak hozzá, ha bajban leszek. Már pedig most bajban vagyok ám, nagy bajban. És nagyon szépen kérem az újságíró nénit, tessék nekem megkeresni az én nagymamámat!
Következett egy bonyolult útleírás, ami valahol egy híd közelében volt és párhuzamosan haladt a Sebes-Körössel.
És én elindultam megkeresni valakit, akinek nem ismertem a nevét, nem tudtam milyen utcában és hány szám alatt lakik. Egyetlen biztos támpontom volt, egy kisiparosi cégtábla.
És megtaláltam!
Az udvarban szerencsére ismerték Sanyikát és megmutatták hol lakik a mostoha nagymamája, aki az elhunyt édes tatának volt a második felesége.
Izgatottan kalapált a szívem. Álltam egy darabig a zöldre festett ajtó előtt, ahonnan rádióműsor szűrődött ki, és a szomorú tények dacára, majdnem elnevettem magam.
Találtam egy gyereket, akinek volt egy mostohaapja, egy mostoha nővére, egy mostoha nagyanyja és mi tagadás, egy mostoha sorsa.
