NEM SZÜLETETT KRISZTUS

Negyvenkettő karácsonyeste volt,

Puha, fehér hó mindent eltakart.

Ágyúink álltak némán kihűlve,

Mély, halálos csend ült Uriv alatt.

Bunker fenekén fagytól reszkettünk,

Néztük egymást – hazaszállt a lelkünk.

Mi, kik átéltünk véres csatákat,

Kíméletlen, zorddá vált a lelkünk –

Karácsonyesti halk áhítatban

Imádságra kulcsolódott kezünk.

Odafönt a Hold szomorú képe

Fagyos fénnyel ült a Don vizére.

Szerettünk volna mindent odahagyni,

Lemosni a gyilkot, vért kezünkről.

S hol még béke ült – magyar ég alá

Hazatérni idegen mezőkről.

Megbékélést vártunk, a Messiást

Kínos, nagy csendben néma katonák.

Egyszer csak óriási dörgés támadt,

Ezer ágyú kinyitotta torkát.

Fehér havon piros tócsa áradt,

Halál ülte meg azt az éjszakát.

Ömlött a vér… ronggyá szakadt a hús –

Karácsony volt – s nem született Krisztus.

Nagy Bálint

U.I. Korabeli fénykép. A vers keletkezésének idején készült az orosz fronton 1942 - ben. Baloldalt fent a behajoló katona, Áldott Emlékű Édesapám.