CSAK EGY PILLANATON MÚLIK AZ ÉLET?
Avagy, akit a kultúra majdnem agyoncsapott
Egy gyenge hónap múlva átlépem a bűvös, hatodik ixet. Sokat gondolkodtam már azon, hogy milyen jó is lenne megélni még pár évtizedet. A múlt héten éppen az egyik barátomnak mondtam, hogy szinte nem érzem a tagjaimban még a hatvan évet, inkább a fáradhatatlanság jelei jönnek elő a mindennapjaimban. Még azt is mondtam, hogy a génjeimben ott van a hosszú élet lehetősége, hisz Édesapám pár hónap híján 84 évet élt. Szeretve tisztelt Édesanyám is a 86. éveiben jár, tehát adottak a lehetőségeim. Azt is megjegyeztem közben, hogy elbotolhatok az úton, és már vihetnek is ki a stiglickertbe, mint ahogyan felénk mondani szokták.
Nem gondoltam akkor arra sem, hogy néhány nappal később csak egy hajszálon múlik majd az életem, vagy esetleg súlyosan sérülten az életemért küzdhetek valamelyik kórházban. Csak egy pillanaton múlik az élet? Tehetném fel a kérdést magamnak most, amikor már túl vagyok a drámainak tűnő eseményen. Jövő hónapban megyek nyugdíjba majdnem negyvenöt év szolgálati viszonnyal a hátam mögött, semmi okom még arra, hogy az elmúlás gondolata komolyan foglalkoztasson. Élem a magam életét szeretett unokáim körében, egy igaz szerelem érzései közepette. Ugyanúgy nagyon régóta keveset alvó ember vagyok, éjfél előtt már ki tudja, mikor kerültem ágyba. Most is ez történt február 5. – én éjjel szintén későn feküdtem le. Álmomban éppen a szerelmem karjaiban jártam, amikor hatalmas robajjal a fejem feletti könyvespolc rám szakadt. Elborított a közel ezer kötet annyira, hogy csak üggyel – bajjal tudtam a sötétségben kibújni alóla. Tudni kell még azt is, hogy közel negyven - ötven kilogrammnyi fém tartószerkezettel együtt zúdult rám a kultúra.
Mikor magamhoz tértem a meglepetéstől, kitapogattam a sötétben a villanykapcsolót és feltápászkodtam a könyv halom tetejéről. Az áradat ugyanis lesodort az ágyamról. Egy erős ütés ugyan a fejemet is elérte, de szerencsére nem sérültem meg, még egy karcolás sem esett rajtam. A kis szobámban amerre a szem ellátott, hevertek a könyvek. Még a számítógépemet is betakarták, a mobiltelefonomat is úgy bányásztam elő a könyv halomból keresgélés után. A mennyezetig érő könyvespolcot talán huszonöt évvel ezelőtt erősítettem fel a falra, ennyi ideig kibírta, hogy semmi probléma nem volt vele. Az egyik tartóelem egészében kiszakadt tiplistől, facsavarostól és a rengeteg könyv magával rántotta az egész polcrendszert. Talán a fémek elcsúsztak a lezúduló könyveken, annak köszönhetem, hogy nem álltak bele a fejembe, vagy a testembe. A szemüvegemet is csak reggel találtam meg a könyvek között. Az egyik lencse kiesett ugyan, de meg lehetett menteni még, mert nem törött össze. A szobából is csak úgy tudtam kimenni, hogy eldobáltam az ajtó elől annyi könyvet, hogy résnyire kinyílva kibújhassak a folyosóra. Első utam a fürdőszobába vezetett, ahol a tükörben amennyire lehetett, körbenéztem magamat. Megelégedéssel tapasztaltam, hogy nem látszik rajtam külső sérülés, de belülről sem éreztem, hogy történt volna valami velem. Az őrangyalom vigyázott rám úgy hiszem. Tudom, hogy még van küldetésem, tennivalóm, ilyen balszerencse miatt még nem mehetek el – gondoltam.
Lemostam magamról a port, hisz a könyvek egész porfelhőt csaptak mikor lezúdultak. Utána megpróbáltam kicsit elaludni még a könyvkupac mellett, de nem nagyon sikerült. Reggel aztán órákig tartott, amíg kihordtam a folyosóra, és ideiglenesen egymásra raktam a köteteket. Az biztos, hogy a könyvespolc visszarakását különös gonddal és elővigyázatossággal fogom elvégezni. Valóban nem szeretném, ha a kultúra áldozatává válnék szó szerint értve.
Ugye, hogy csak egy pillanaton múlik az élet?
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 2008. 02. 08
U.I. A képen látható könyvespolcról van szó, de itt már megerősítve és átrendezve
