AMIRŐL CSESZNEK VÁR FALAI MESÉLNEK I. HALÁL A VÁR FOKÁN


AMIRŐL CSESZNEK VÁR FALAI MESÉLNEK  I.  HALÁL A VÁR FOKÁN

 

 

 

 

 

 

 

 AMIRŐL CSESZNEK VÁR FALAI MESÉLNEK

I.

HALÁL A VÁR FOKÁN

 

 

    Anno 1573. Szent Péter Pál napja, Csesznek

„Végre, mikoron írtak volna 1573. esztendőben, szegíny atyám vígan lakván gyakran az Cseszneki vitézlő néppel (mivel igen víg lakó ember volt), egy időközben, úgymint Szent Péter Pál napján, Szent Jakab havában, jókedve lévén…”

 

    Wathay Ferenc katonaköltő önéletírásából

 

       A várból muzsikaszó, kurjongatás, részeg üvöltés hallatszik a holdfényes éjszakában. Aki hallja a lármát menten tudja, hogy vitézlő Wathay Lőrinc várkapitány úr mulat. Ez a vidám mulatozó kedve nem szűnt meg abban a vérzivataros időben sem, amikor máról holnapra pogány török portyázó csapatok jelenhettek meg a vár alatt.

      Mikor mulatnivaló kedve volt, akkor összehivatta a cimboráit, a léhűtő nagyurakat és átvirrasztották az éjszakát a boros kupák társaságában. Vígan lakó ember volt Wathay Lőrinc, a vár akkori ura, vitézlő kapitánya. Hatalmas szál termete kimagaslott mindenhol, ahol csak megjelent. Bátor, rendszerető volt, de amikor borgőzös mámorában mulatott, nem lehetet ráismerni. Öblös, parancsolásra termett hangja most is túlharsogott mindenkit:

-Hé szolgák! Ide azzal a borral! Mire vártok? Szaporán, mert odavágok a kardlappal! – azzal hatalmasat csapott öklével az asztalra, majd így folytatta:-Kegyelmetek pedig ne búsuljanak, hanem mulassanak velem! – azzal a boroskupát magasra emelve egy hörpintéssel kiitta a tartalmát.

     Az asztaltársaság követte példáját. Amint a kupák kiürültek, a szolgák nem várattak magukra és újból teletöltötték azokat. Éjfél felé már kókadozó fejjel, bárgyú arckifejezéssel nézett egymásra a vendégsereg, amikor a házigazda harsányan megszólalt:

-Ébresztő Urak! Gyerünk ki az udvarra és rendezzünk egy kis tűzijátékot! – azzal felállt az asztal mellől és dülöngélő járással kilépett a terem ajtaján. Az egyik szolga égő fáklyát ragadva ment előtte és világította az utat. A vitézurak nagyokat kurjongatva botorkáltak utána az emeletről lefele a kis felvonóhídon, majd a felső várudvarra jutottak. Egy kapun keresztül dülöngélve az alsó várudvarban állapodtak meg az istállók mellett, ahol egy tarack (rövid csövű tábori ágyú) volt felállítva. Wathay uram odalépett a pattantyúshoz és így szólt neki harsányan:

-Süsd el az ágyút édes fiam, de szaporán!

-Nem merem nagyuram! – válaszolta a katona riadtan. – Régi a töltés, félek hogy baj lészen ebből.

-Mi az, félsz ebadta? – förmedt rá mérgesen. -Milyen végvári vitéz vagy te? Szolga! Ide azzal a fáklyával!

-Ne tegye Nagyuram! – esdekelt a katona – Az ágyú is régi jószág, baj lehet ebből!

     A borgőzös kapitány azonban mintha nem is hallotta volna, eleresztette a füle mellett a figyelmeztetést. Egyik kezével nyakon fogta a megrémült pattantyúst, a másikkal pedig az égő fáklyát odatartotta az ágyú gyújtó likához. Ami ezután történt, menten kijózanította a körülállókat. A tarack hatalmas durranással darabokra szakadva megölte Wathay Lőrincet és a katonát. Wathay Ferenc, a kapitány később híressé vált katonaköltő fia (egy időben ő is kapitányként szolgált ugyanitt) török rabságban az Énekeskönyvében így énekelte meg a tragédiát:

„És az pattantyús mondta volna, hogy régi töltés volna az tarackban, és nem merné kilőni, ő maga megszidogatván az pattantyúst, hajlott az vállára, és így mindketten az kanótot fogván, bévágtak volna az tarack gyújtólikában mindjárt elszakadozott az tarack, és mind az kettőt szörnyen megölte, magokat is elszaggatván.”

      Így lelte halálát egy ostoba tréfa miatt egy olyan hős, bátor ember, aki többször is megfutamította az ostromló törököket a vár alól.

 

Váraljai Botond (Ifj. Nagy Bálint Valentinus)

 

Zirc. 2007. 06. 16


Szerkesztés dátuma: péntek, 2014. augusztus 1. Szerkesztette: Nagy Bálint
Nézettség: 2,035


   







Tetszik  




Cikkhez csatolt fotók módosítása

 
 

URL: