SZEGÉNY KISFIAM! A FENE ETTE VOLNA MEG
AZT AZ ITALT! MIÉRT KELLETT MEGINNI?
Katonaságtól való Leszerelésem nem éppen dicsekvésre méltó végkifejlete
1968. December elején jártunk ezidőtájt Pápán, a reptéren az RT 10 – es körletben, amikor a századparancsnok Molnár százados et. Magához szólította a század fodrászát, Gazsó Laci Barátunkat. Két évvel ezelőtt, mint ahogyan mondani szokás volt katonáéknál: Együtt húztunk csizmát, azaz egy időben vonultunk be. Ő Pápai gyerek volt, aki becsületes szakmája szerint a hajak és különféle szőrzetek mestere, tudója, egyszóval borbély volt. Ha valaki nem ismerné esetleg ezt a kifejezést a mai modern világban: Fodrász.
Akkoriban még 2 éves volt a tényleges katonai szolgálati idő, amit hiányolok manapság, mert nemhogy 2 évre, de egyáltalán nincs félnivalója a mai ifjúságnak attól, hogy besorozzák és bevonultassák a Néphadseregbe, mint ahogyan akkor nevezték. Mire eljött a leszerelés ideje, addigra már az újonc állomány is bevonult és ki lett képezve arra, hogy átvegye a leszerelők helyét a szolgálati helyen, ami a mi esetünkben a Harcálláspont volt. A légi célok éjjel – nappal való figyelése és az adatok továbbítása volt a feladatunk a lokátor állomásoktól érkezett kódolt számsorok alapján.
Visszatérve az írásom elejére, Molnár százados elvtárs, akkor még nem volt úri titulus, az odaérkező borbélynak kiadta a parancsot:
-Gazsó fiam! Az egész leszerelő állománynak készíts egy jó kis frizurát, de ne legyen kivétel senki sem! Megértetted?
-Igenis százados elvtárs! A váltásparancsnokok haját is levágjam rövidre?
-Megmondtam fiam, hogy nincs kivétel! Végrehajtani! – azzal faképnél hagyta Gazsót, aki hosszú haját a kezével hátrasimította.
Róla tudni kellett azt, hogy két éven keresztül mindig hosszú volt a haja, mert nála valahogyan elsikkadt a megkurtítása, lévén ő volt a fodrász és nem érvényesült a parancsnoki akarat sohasem. Az alakulatnál pedig a rajparancsnokokat hívták váltásparancsnoknak. Sajnos, legalábbis ebben a szituációban értendő, a három közül az egyik én voltam, ezért nekem is ugyanolyan kurta lett a hajzatom, mint a többieké. Nevettünk rajta egy nagyot, mert alig volt már 2 hét vissza a leszerelésig, nem sokat törődtünk már ezzel.
Egy valami miatt aggódtunk csak. Ugyanis 1966. November 24 – én vonultunk be és az eddigi gyakorlat szerin 2 év elteltével ugyanazon a napon kellett volna elhagynunk a körletet a leszerelő iratokkal, amin már jócskán túl voltunk most is. Hogy ennek mi volt az oka, azt is elmondom:
Nem is olyan régen oldották fel a Teljes Harckészültséget, a Csehszlovákiában történt események miatt, amiről részletesen írtam már és elolvasható a Facebookon az alábbi linken:
Most azonban izgultunk, hogy a kitűzött leszerelési időpontot mégis visszavonják és kitolják és akkor továbbra is várhatjuk a sorsunk alakulását a politikának köszönhetően.
Szerencsénk volt, mert 1968. December 13 – án már útra készen masírozhattunk kifelé az újból magunkra öltött civil ruhában és még egyszer visszanéztünk immár kívülről a Reptér épületeire, majd gyalogosan elindultunk a Vasútállomás irányába. A Néphadseregben végzett Kiváló teljesítményemért immár tartalékos őrmesterként hagyhattam ott a Laktanyát, hiszen olyan sok kellemes emlékkel felvérteződtem, ami elhomályosítja, elfeledteti azokat a pillanatokat, ami nem éppen dicséretes dolog volt, de semmi harag nem volt bennem sem akkor, de ma sem, mikor ezekre visszaemlékezem. Mi hárman voltunk az alakulatból, akik egy irányba igyekeztünk. Zsargó Misi(Sajnos meghalt 2010. 09. 25 – én) és szerény személyem Bakonyszentkirályról, valamint Kirmer Pali Csesznekről.
Felszálltunk a Pápáról Tatabányára induló személyvonatra, amivel Veszprémvarsányig mentünk. Természetesen az utazás nem volt zökkenőmentes, mert Drága Barátaim nagyon jó hangulatot teremtettek azzal a készlettel, amivel feltankolták magukat még időben Pápán. Sajnos jómagam nem voltam olyan harcedzett ezen a téren, mert ritkábban „gyakorlatoztam” a Kantin környékén, mint Ők, éppen ezért csak módjával húztam a felém nyújtott folyékony kenyérből.
Szólt a nóta, a viccek röpködtek, szerencsére a többi utas nem vette rossz néven mikor megtudták, hogy leszerelő öreg harcosok igyekeznek hazafelé ebben a fergeteges hangulatban. Veszprémvarsányba érve elfogyott a muníció, de a Resti( Vasúti Vendéglő), ha van valaki, aki nem ismerné ezt a fogalmat) nyitva volt és Barátaim ismét vételeztek egy kicsi útravalót, mert kiderült, hogy bizony már az utolsó autóbusz is elment, amivel haza tudtunk volna utazni.
Talán még ez sem lett volna baj, hanem a távolság a két falu között úgy cirka 10 kilométer volt, ami ebben a téli hidegben nem éppen örömteli állapot volt. Ekkor azonban mentőötletem támadt, hiszen itt laknak az Anyai Nagyszüleim, illetve akkor már csak Nagyanyám, mert a Nagypapa meghalt és Édesanyám legfiatalabbik öccse, Imre bátyám. Benézünk hozzájuk, hátha megszánnak bennünket.
Úgy is történt. Danolászva bekopogtattunk az ajtajukon és kitörő örömmel fogadtak bennünket. Mindig nagyon vendégszeretők voltak, éppen ezért egy pillanat alatt jóféle füstölt kolbász, szalonna, savanyúság, frissen sült kenyér( a faluban volt pékség, ott sütötték) került az asztalra és még egy kis borocska is, de én abból már nem kértem, mert az a kevés is inkább kikívánkozott, amit Barátaimmal a vonaton iszogattam. Azt is felajánlották, hogy mindnyájan aludjunk ott, hiszen hely lett volna, de az én Barátaim úgy döntöttek, hogy gyalog nekivágnak a sötét éjszakában is Bakonyszentkirálynak a 82. számú Főközlekedési úton, ami a falunk szélén megy keresztül.
Kikísérem őket a kis hídig, aztán újra visszamentem a házba. Beszélgettünk még egy kicsit, de hirtelen, talán a benti meleg hatására a gyomrom kezdett liftezni felfelé és azok a bizonyos rókák igencsak kifelé igyekeztek. Gyorsan elszaladtam a mellékhelyiségbe és kiadtam mindazt, aminek nem volt bent a helye, de semmivel sem lett jobb. A fejem kóválygott, minden bajom volt és már csak egy ágy hiányzott, hogy az egyensúlyi állapotvesztésem miatt vízszintes pozíciót tudjak felvenni. Lehánytam magamról a ruhát és elnyújtóztam a fekhelyen, de hamarosan ismét kikívánkoztak a még bent rekedt lakók.
Nagyanyám a mellettem lévő ágyon feküdt és a termetes mivolta miatt is hihetetlen gyorsasággal ott termett egy lavórral és elém tartotta, amíg nem végeztem a maradékkal is, közben ezeket mondta korholóan, de mégis gyengéd Szeretettel:
-Szegény kisfiam! A fene ette volna meg azt az italt! Miért kellett meginni?- majd óvatosan betakargatott és visszafeküdt az ágyába, de minden rezdülésemre éberen reagált és többször rákérdezett, hogy miben tud segíteni.
Az éjszaka hátralévő óráiban valamicskét tudtam aludni, de reggelre kelve bizony alapos másnapossággal küzdve olyan voltam, mint az a bizonyos mondás szerinti mosott szar. Pocsékul éreztem magamat. Egyfelől nagyon éhes voltam, hiszen minden kijött belőlem az este, másrészről még a kaja szagától is újból beindult az a bizonyos liftezés, ezért jobbnak láttam nem kockáztatni. Délelőtt kikísért Imre bátyám a hazavezető buszra és egy kis útiköltséget is nyomott a kezembe mikor megtudta, hogy az a kevés kis pénzem is, ami volt, halványan visszaemlékezve, a Restiben történt folyékony kenyér utánpótlás költségeire elköltődött.
Otthon a szüleim már tudták, hogy ott aludtam a Mamánál, mert Misinek az Anyukája reggel átment hozzájuk és elmesélte. Barátaim szerencsésen hazaértek és azt lehet mondani, hogy teljesen kijózanodtak a hosszú úton a hideg éjszakában.
DRÁGA TERÉZ NAGYMAMÁM!
Te is már régen elmentél örökre, de sohasem felejtem el azt az estét és éjszakát, amikor pátyolgattad az unokádat a nem éppen jól végződött leszerelési napon. Köszönöm szépen és Nyugodj Békében Örök Nyughelyeden.
Áldom még az Emlékedet is és Tudd, Hogy Nagyon Szeretlek.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Gyula. 2014. 07. 08. Kedden éppen a déli harangszókor
