Debreceni Zoltán - Te mindig eltünsz... 

A megőszült hajamon elfonnyadt
barna falevél pihen. 
Kezed az eltűnő nyár után nyúl.
Lábad alatt már ropog a száraz falevél .
Elnyíltak régen a színes vadvirágok.

Két kezünk melegét, 
magának követeli az ajtó kilincs.
Már késő hideg ősz van,
Kedvesem Te jössz, de mindig és mindig eltűnsz előlem, 
a hajnali köd szekerén.
S elküldöd magad helyett hozzám:
a fagyos bánatos északi szelet