„Ó JÉZUS, ÁRVA CSENDBEN…”

     Mostanában elég sűrűn nosztalgiázok a gyermekkorom gondtalan világáról. Azokról az évekről, amikor játszadoztam a Szülőházam udvarában Bakonyszentkirályon, körülöttem pedig „baromfik”(tyúkok, kakasok, kiscsirkék, kacsák, libák) kapirgáltak, keresték a magokat, kukacokat a fű között. Az ólakban malacok és disznók röfögtek, a gyümölcs, akác bodzafákon pedig a madárkák csiripeltek. A diófán is már kezdett gömbölyödni a termés, én pedig halkan dúdolászni kezdtem, a legutóbb, Szüleimtől hallott éneket. Akkor még nem tudtam, hogy honnan való, hisz Édesapám nótás kedvű, jól éneklő parasztember volt, akinek nem kellett kétszer szólni, hogy dalra fakadjon.

     Arra is emlékszem, hogy lakodalmakba gyakran voltunk hivatalosak, mert Édesanyám jól főző – sütő asszony volt és sok helyre invitálták segíteni ezen a téren. A szokás pedig az volt, hogy a lagziba a család is ezzel hivatalossá vált és mi gyermekek is ott lehettünk, amíg engedélyezték a Szüleink, akár éjszakába nyúlóan is. Természetes volt az is, hogy vacsora után dalra fakadt a Násznép. Édesapámat sokszor felkérték, hogy kezdjen el egy nótát, aminek az lett a vége, hogy szinte órákon át zengett a környék. Érdekessége volt még a dolognak, hogy ezt tett úgy, hogy talán még egy fél pohár bor sem csúszott le a torkán, mert józan életű ember volt.

     Mikor most ezeket a sorokat írom, ismételten az a dallam jár az eszemben, amit egykoron dudorásztam az udvarban. A dal olyan csodálatos, hogy valahányszor meghallom nagyritkán valahol, a könnyek rögtön előtörnek a szemeimből, hiszen Drága Jó Szüleim, akikkel nagyon sokszor együtt énekeltük, már Mindketten a csendes temető lakói örökre. Akkor még nem tudtam, csak később, hogy ez a gyönyörű ének a 457. Zsoltár, amelynek a szövege így szól:

457.Zsoltár. Walesi dallam.

Ó Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz

Ó Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz,
Bejönnél már, de némán kulcsfordulásra vársz.
Mi mondjuk, hogy miénk vagy, Te vagy a név, a jel:
Ó, szégyen, hogy Te légy az, akinek várni kell.

Ó Jézus, most kopogtatsz, sebhelyes még a kéz;
Könnymarta kedves arcod oly búsan intve néz.
Ó, áldott, drága jóság, mely ennyit tűrve vár!
Ó, bűnök szörnyű bűne, mely téged így kizár!

Ó, Jézus szólsz s a szívhez a szó szelíden ér:
„Így bánsz velem? - teérted hullt testemből a vér!"
Bús szégyennel behívunk, az ajtónk nyitva már.
Jöjj, Jézus, jöjj, ne hagyj el, a szívünk várva vár.

How W. W 1823 – 1897.

   Mi Reformátusok vagyunk és Istentiszteleteken többször énekeltük, ezért is jól meggyökeresedett bennem a dallama. Nem tudom, a ma emberének az emlékeiben van – e még rajtam kívül olyan kedves emlék, mint számomra ez a csodálatos Zsoltár? Főleg ma már, aki 67. évembe járva gyakrabban előtörnek a számomra nagyon kedves ifjúkori élmények, kivételesen sokat jelentenek. Nemcsak azért, mert akkor még fiatal voltam, hanem azt a felszabadult érzést, amiket „okoztak” ezek a szép énekek, Zsoltárok, ma már ritkábban élem át. Természetesen vannak jelenkori zenei élményeim is, amik sokat jelentenek, de azt majd a jövő bizonyítja, hogy mennyire mélyen ívódnak belém hosszabb távon, ha lehet egyáltalán még ilyenről beszélni. Remélni azt Mindenképpen lehet és merek is, optimista ember lévén.

   A mai internetes világban a legegyszerűbb rákeresni és megnézni, meghallgatni valakinek, valakiknek az előadásában, de az igazi az volt, mikor egykoron a Családommal együtt énekeltük Szülőházam szobájában, vagy a konyhában.

„Ó Jézus, árva csendben az ajtón kívül állsz…”

https://www.youtube.com/watch?v=i6AU10zQUhw

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula. 2014. 06. 05. Csütörtök délelőtt 9:44