A patak partján fagytól megfonnyadt virágok közt sétálok.
Az arra járók mind azt hiszik,
hogy valakire várok..
Pedig csak a lelkemet gyötri
és tépi a keserű bánat.

Könnyes a szemem mint a patak vize úgy csorog.
A virágokat nézem közben rád gondolok,
s képzeletben a virágok között látom a nyomod,
s érzem az illatod.

A fájdalomtól hangosan ordítani kezdek.
Hangomtól visszhangzanak a hegyek:utállak, gyűlöllek!
Pedig érzem a szívem
azt súgja legbelül,
ennél jobban még sosem szerettelek.