Szegény cigány emberek gyermeke vagyok. Édesanyám derecskei, édesapám pocsaji cigány volt, akik 1952 nyarán kötöttek házasságot.
A derecskei vasútállomáson szép ruhás cigány leányok fogadták a pocsaji legényeket, éppen valami ünnepség volt a faluban. Ott pillantotta meg édesapám édesanyámat. Én 1954-ben születtem Pocsaj faluban, és nagyon korán lettem cigány.
1956 őszén kitört a forradalom. Az én családomat Derecskére vetette a sors néhány évre . Első szavaim között, amit tanultam, ott voltak azok , hogy : ,,nem szerencsés szegény cigánynak születni.,,
A későbbiekben,1959-körül visszakerültünk Pocsajba ahol édesapám született, nevelkedett. Négy--öt éves lehettem talán, amikor apai nagyszüleim elbeszéléseit hallgatva, hamarosan megtudtam, hogy vannak jó szívű román magyarok is az itt élők között Pocsajban, akiket oláhoknak neveztek akkor tájban. Nagyon rendes, segítő embereknek ismertem meg őket a szüleimtől.
Sajnos mi voltunk a legszegényebbek, a legelesettebbek Pocsajban. Az iskolában a gyerekek a bőrszínünk miatt piszkos cigánynak neveztek egy darabig bennünket. Volt, mikor az erősebbek emiatt meg is vertek. Majd később, mikor a fiúkkal, lányokkal elbeszélgettem azok után, mikor egy srác betörte az orromat ököllel, bár nagyon vérzett, nem mentem a tanító néninek jelenteni, hanem megkérdeztem tőle;" Miért tetted? Ha neked örömed van benne, gyere a nagy öklöddel, és törd be még egyszer!" Tudni kell rólam, nagyon gyenge, vézna, sovány srác voltam. Oda szaladt egy szőke, kék szemű, nagyon vézna, kis soványka leány és ráripakodott a fiúra.
- Ne őt bántsad, gyere üssél helyette engemet!
Egy pillanatra nagy csend lett, majd az erős alkatú fiú hozzám lépett, kezet nyújtott és lesütött fejjel bocsánatot kért.
Ettől kezdve nagyon megszerettek engem az osztálytársaim. Lejöttek hozzám a cigány-telepre játszani. Ócska ruhát, cipőt kaptam tőlük. Aztán a cigány-telepen meghalt egy szegény cigány gyermek tüdőgyulladásban, mert nem volt pénzük orvosra. Akkor határoztam el, hogyha megnövök orvos leszek. Jó orvos, aki meggyógyítja a rongyos, szegény gyerekeket és embereket is, akiknek nincs pénzük injekcióra.
Rettentő megrázkódtatás volt számomra amikor megtudtam, hogy a ház, illetve a szalmatetős vityilló amiben lakunk, valaki másé volt, akit elűztek a múlt években kunyhójából a rossz lelkű fehér emberek, mint ahogy minket is elűztek előző években a szülőfalumból. Rettenetes volt, hosszú időre boldogtalanná tett a gondolat, hogy nem a saját házunkban vagyunk. Sokszor kérdeztem magamtól , miért nincs a romáknak hazája? Valójában, én ki vagyok?
Pontosan nem emlékszem rá mennyi évnek kellett eltelnie, amíg választ kaptam erre a megválaszolhatatlan kérdésemre. Nagyon gyűlöltem a cigány mivoltomat. Szerettem volna levetni magamról mint egy cipőt vagy nadrágot. Tanulni akartam, ki akartam emelkedni a cigányok közül. Szabadulni akartam a megvetettség megnyomorító állapotából, ami még kínzóbb volt számomra a belénk sulykolt bűnösség érzetétől. Nem volt elég, hogy mások bántottak, gyaláztak bennünket, mi is vádoltuk magunkat amiért cigánynak teremtett minket az Isten. Számtalanszor hallottam nagymamámtól is, másoktól is, ha valamilyen sorscsapás érte ők
et. Átkozottak és bűnösek vagyunk, az Isten teljesen elfordult tőlünk, mert nincs hazánk cigánynak születtünk.
