MIKOR VASZAR HATÁRÁBAN ROBBANT A TROTIL.
Életképek katonaidőmből. Egy év után IV.
Vaszar község nem messze van Pápán a reptértől, legalábbis légvonalban. Általában oda szoktak bennünket kivinni terepgyakorlatra, mert a környék dimbes – dombos, rétes területe erre nagyon is alkalmas volt erre a célra. Természetesen volt ennek más magyarázata is, de erről nem lehetett nyíltan beszélni, csak egymás között. Még akkor sem, ha figyelembe vesszük azt a tényállást, hogy a századnál mindenki tudta, a tisztek is, hogy Fribék Gyula őrmester elvtárs szolgálatvezető ott lakott.
Az őrmester egy alacsony, enyhén pocakos, de mégis olyan katonás testtartású tiszthelyettes volt, hogy hozzá hasonlóra nem emlékszem a két év és húsz napos szolgálati időm alatt. Az ilyen emberekre szokták azt mondani, hogy „Jutasi őrmester” – de Ő természetesen soha nem járt ott. Olyan ember, aki megkövetelte a szigort, amikor szükséges volt, de barátként viselkedett mikor tisztek nem voltak a láthatáron. Akkor lehetett körülbelül olyan harmincöt éves, a mi tizennyolc – tizenkilenc évünkhöz képest. Tegezett bennünket de úgy, hogy az nem volt bántó még akkor sem, hogy mi tiszteletből persze ezt nem viszonoztuk. Igaz, hogy erre nem is ösztönzött bennünket. A múlt héten találomra felcsaptam a telefonkönyvet és megpróbáltam felhívni. Csodák – csodája, éppen Ő vette fel. Mindenre emlékezett ennyi idő után is hetvenöt évesen, még a társaim nevére is. Ha figyelembe vesszük hogy évtizedek alatt hány ember szolgált a keze alatt, nem kis teljesítmény azt hiszem. Fél órát beszélgettünk, felidézve a régi szép időket és akkor jutott eszembe az a történet is, amiről most szólni szeretnék.
Teljes felszerelésben mentünk menetgyakorlatra Vaszar határába az őrmester vezetésével. Míg ki nem értünk a laktanyából fegyelmezetten vonultunk, nehogy a kapuügyeletes tiszt visszazavarja szakaszunkat rendetlenség miatt. Látótávolságon kívül érve azonban már nem éppen komoly hadi alakulatként vonulva közelítettünk Fribék Gyula bácsi faluja felé. Nehéz volt a hátizsák, géppisztoly, csajka, gyalásó, (gyalogsági ásó) szurony, rohamsisak, szimatszatyor, (gázálarc táska) és mindenféle tartalék ruházat, de mégis megkönnyebbülten lépdeltünk az országúton. A mai foglalkozás legfontosabb eleme robbantási gyakorlat volt, ezt kellett mindenkinek egy kis darab trotillal bemutatni.
Aki esetleg nem tudná, ez olyan robbanóanyag, amelyet (legalábbis a mi időnkben) nyeles kézigránátban is szoktak alkalmazni. A gyújtó szerkezete beindításkor egy szúrólángot ad a robbanóanyagnak és ettől robban be. Mikor kellő távolságban megközelítettük a helyszínt, egy jól védett domboldal mögé lemálháztunk. Engedélyt kaptunk arra az őrmestertől, hogy minden felszerelésünket a gyakorló ruházaton kívül megfelelő rend betartásával lerakjunk a földre. Utána a vezetésével megkezdődött a gyakorlat előkészítése. Először egy szerkezetet a szolgálatvezető összeszerelve bemutatott, majd egyenként mindenkinek ugyanezt, de már élesben végig kellett csinálni.
Lassan mindenkire sor került, amikor észrevettük, hogy egy idős asszony közeledik felénk messziről a falu felől. Megfelelő távolságra volt a biztonsági zónától, veszélytől nem kellett tartani. A fején egy ruhatekercs volt, amelyet a falusi asszonyok szoktak rárakni, és arra tették a karkosarat, vagy bármilyen edényt, amibe általában a mezőn dolgozók számára ételt vittek. Ami ekkor történt az egyben komikus volt, de kicsit szégyellnivaló is a számunkra. A trotil robbant, a néni pedig az ijedtségtől hasra vágta magát úgy, hogy szerteszét repült kosarából az ennivaló. Az őrmester vezetésével odarohantunk hogy nem - e történt valami baja esetleg, de megnyugvással tapasztaltuk hogy az ijedtségen kívül semmi baja nincs. A mező dús füve felfogta az esését, szerencsére egyetlen karcolás nélkül megúszta az incidenst. Felsegítve a földről mikor felismerte a földijét Fribék Gyulát, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illette, amiért megijesztettük. Gyula bácsi mosolyogva megnyugtatta, elnézést kért tőle aztán összeszedtük az elemózsia maradékait, a néni pedig folytatta az útját, mi pedig befejeztük a robbantási gyakorlatot.
Mint minden Vaszar környéki „hadgyakorlat”, most is a helybéli kocsmában végződött. A tikkasztó melegben a mi torkunk is kiszáradt és portalanítottunk, mielőtt énekelve a laktanya felé vettük az utunkat. Mikor a kapu elé értünk, ott már ismét szabályos rendbe összeállva masíroztunk be, a kapuügyeletes tiszt semmi rendellenességet nem vett észre rajtunk. A mosolyunkat azonban alig tudtuk visszatartani, mert még mindig az élmény hatása alatt voltunk. Később sokszor kérdeztük a szolgálatvezetőtől: „Őrmester elvtárs nem megyünk Vaszarra trotilt robbantani?” Most mikor visszaemlékezem ezekre az időkre, bizony a fiatalságom jut az eszembe. Az a két év húsz nap, amit katonaként eltöltöttem Pápán egy olyan tartást adott, ami még most is elevenen itt lakozik bennem. Ötvenkilenc év , nem tizennyolc – húsz esztendő az biztos, de Fribék Gyula bácsinak máig hálával tartozom mindenért. Tőle további emberséget kaptam, tisztességet, amelynek az alapjait a Szüleim gyökereztették meg bennem valamikor.
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 2007. 07. 13
