SZOMORÚ KARÁCSONYUNK

Mónika kislányom emlékére

      Karácsony Szenteste Napja volt akkor. Az életben soha nem felejtem el azokat az órákat és perceket, amik velünk történtek. 32 évvel ezelőtti a szomorú történet, de mintha a mai nap eseményei zajlottak volna le előttem filmszerűen leperegve. Egész éjjel esett a hó. Vastagon ellepte az utakat, házakat, a mi udvarunkban is fehérlett szerteszét a hófehér égi áldás. Édesapámmal felváltva hánytuk a havat az udvarból kifele az utcára, mert a családi házunk egy mesterséges kis dombra épült, körülbelül 150 méterre. Miközben mi ezzel voltunk elfoglalva, a szobánk melegében a féléves kislányom arcára bíborpír ült ki és keservesen sírt. Nem lehetett megvigasztalni, mert belázasodott. Nem evett semmit sem már órák óta, a láza sem akart lemenni. Próbálta a feleségem és édesanyám vizes borogatással, lázcsillapító kúppal, de nem jártak eredménnyel.

      Nem bírtam tovább a keservesen síró kicsikém szenvedését nézni, mikor néha bejöttünk melegedni, ezért a szakadó hóesésben felkerestem a körzeti doktornőt. Kérésemre viszonylag hamar kiérkezett és megvizsgálta, majd így szólt:

 -Egy kicsit meg van fázva a baba. - Adják neki továbbra is a lázcsillapító kúpot, pár nap múlva rendbe jön. – szólt, azzal fogta a táskáját és elment.

      Sajnos nem vált be a jóslata, mert a kislánynak továbbra sem ment le a láza, tűzforró volt a kis teste, könyörgő arccal tekintett ránk síró arcocskájával. De jó is lenne tudni, hogy mit panaszkodik ilyenkor. De jó lenne tudni, hogy az a könyörgő gyönyörű szempár mit akar elárulni. De jó lenne tudni, hogy a keserves gügyögésével mit szeretne mondani, mije fáj, mi a baja szegénykémnek. Sajnos a kommunikáció ebbe a korban még eléggé hiányos, mi csak a rettenetes szenvedését láttuk. A doktornőt nem tudtuk visszahívni, mert elutazott a szüleihez Budapestre. Egyébként is eléggé kezdő orvos volt még, nem igazán volt gyakorlata, főleg gyermekgyógyászati téren. Nyilvánvalóan a picikém baját sem ismerte fel, azért nem javul az állapota. Mi legyen a teendő most, tanakodott a család. Szent Este napja van ma, honnan kerítsünk orvost ilyenkor, késő délután már.

     A családi tanács döntött. Irány a telefon, a szomszéd községben ismerős az orvos, aki helyettesíteni szokta a mi körzetünket is. Szaladtam ki a Posta mellé, ahol egy kurblis telefon volt a fülkében. 1973 Karácsonyát írtuk, akkor még gyerekcipőben járt a távközlési technika nálunk. A vonal túlsó végén egy körzeti központos jelentkezett be, aki kapcsolta az orvos lakását.

 -ifjabb Nagy Bálint vagyok Drága doktor Úr! Legyen szíves átjönni, mert a pici lányom nagyon beteg. A doktornő hazautazott, a kislány láza nem megy le, úgy gondoljuk, nagy fájdalmai vannak.

 -Menjen haza nyugodtan. Azonnal felöltözöm és fél órán belül, ott leszek. Addig továbbra is tegyenek rá vizes borogatást!

     Gyorsan hazamentem a hírrel és kiálltam a szakadó hóesésben a ház elé, hogy megvárjam a jó öreg doktor bácsit, aki a családunknak is jó ismerőse volt. KB 8 kilométerre lakik a szomszéd községben, elég gyorsan megérkezett. Köszöntöttük egymást, majd az orvosi táskáját kivéve a kocsiból, bementünk a házba.

      Mikor beértünk, a család éppen próbálta vigasztalni a beteg kisbabát, de az most is csak keserves sírással reagált minden nyugtató szóra.

 -Jó napot kívánok a családnak. Hol van a beteg kisbaba, lássuk csak. Vetkőztessék le, hogy megvizsgálhassam!

      Az asszonyok kibontották a babánkat a ruháiból, a jóságos doktor bácsi pedig barátságos hangon szólva a kis beteghez, a hallgatójával elkezdte vizsgálni, közbe némán egyre sűrűbben csóválta a fejét. Hümmögött magában, szinte láttam az arcán azt a mérges kifejezést, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Úgy éreztem, hogy nagy baj lehet, ahogyan vizsgálódik, és csak ingatja a fejét egyre. Egyszer csak felállt és hangosan felém fordulva így szólt:

 -Szaladjon gyorsan Barátom, és sürgősen hívja a mentőket, ennek a babának súlyos tüdőgyulladása van! Kórházba kell vinni minél előbb, hogy megelőzzük a még nagyobb bajt, mint ami most van.

      Gyorsan felöltöztem és már szaladtam is ki a Posta elé, és újból megtekertem a kurbliját a telefonnak, majd a Mentőállomást kértem. Mikor bejelentkezett elmondtam a Juhász doktor úr által felállított diagnózist és kértem, hogy azonnal jöjjenek hozzánk. Nyugtázták a kérést és megígérték, hogy amilyen gyorsan tudnak jönni Zircről, annyira igyekeznek. Hazarohantam a hírrel, a család asszonynépe pedig előkészítette beteg babánkat a szállításra. Újólag kimentem a ház elé, hogy jelezzek a Mentőknek, mikor megérkeznek.

      A hóesés nem akart megállni. A házak ablakaiban kigyúltak a karácsonyi fények. A jó meleg szobákban mindenki várta Jézus Krisztus születését a feldíszített fenyőfák előtt. Mi itt álltunk aggódó szívvel a Mentőt várva, nem gondolva most hogy ünnepelni kellene a Szeretet ünnepét, a Karácsonyt. Jézus születését, egy olyan napon, amikor a mi kis betegünk forró homlokán és arcocskáján nem akar a lázpír kihunyni.

      Közben megérkezett a Mentő és a feleségemmel beszálltunk. A jól felöltöztetett, bebugyolált Mónikánkat én fogtam az ölembe. Magamhoz szorítottam kis testét. Óvó – féltő szemmel néztem minden rezdülését, minden kapkodó lélegzetvételét. Őriztem, figyeltem, hogy az állapota hogy alakul. Voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem a kezeim között hal meg akkor, mikor egy másik kisded érkezését ünnepli a keresztény világ. Ilyenkor a mozdulatlanságát látva, meg a lélegzését sem hallva, megráztam, szegénykémet. Mikor felsírt, akkor tudtam, hogy él még a szemünk fénye. Az életemet adtam volna akkor azért, hogy ne kelljen szenvednie kisbabánknak. Közben beérkeztünk Zircre a Kórházba, de onnan azonnal átirányítottak bennünket Veszprémbe, a Gyermekkórházba.

      Az érkezésünkről már rádión értesítették az intézményt, ezért szakavatott kezek azonnal átvették és vitték a vizsgálóba. Mi ott kint ültünk a feleségemmel a folyosón és sírva vigasztaltuk egymást. „Ugye nem lesz baj? Nem hal meg a szemünk fénye a szeretet ünnepén Karácsonykor, hisz annyira vártuk a megszületését és most súlyos betegen szenved?”

       Óráknak tűnt az – az idő, ameddig vizsgálták a picit. Ekkor kijött a doktornő és közölte velünk, hogy itt kell fognia babánkat, mert súlyos beteg. Azonnal infúziót kap, aztán megkezdődik a további vizsgálat és kezelés. Mikor átvitték a kórterembe és bekötötték a folyadékot, beengedtek hozzá bennünket elbúcsúzni.

     Ott feküdt az ágyikójában a mi kis Mónikánk. Félrefordított kis fejével felénk fordult és az ajkain kis hangfoszlányok jöttek ki, mint aki azt akarná mondani:

 -Ne aggódjatok, meggyógyulok gyorsan, és közöttetek lehetek!

      A fejéből kiállt egy tű, ahhoz volt csatlakoztatva az infúzió. Kérdésünkre a doktornő elmondta, hogy ilyen pici babának még nem lehet vénába kötni, ezért fejen keresztül adagolják az éltető folyadékot. Egy darabig gyönyörködtünk a betegségében is szomorúan szép kislányunkban, majd megcsókolva még mindig forró arcocskáját, sírva búcsút vettünk tőle és kiléptünk a kórterem ajtaján. Elindultunk a buszpályaudvar felé, miközben a sűrű hóesésben az emberek a meleg szobáikban a Megváltó születését ünnepelték, mi pedig szomorúságot kaptunk ajándékba.

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Zirc. 2005. 12. 12

U.I. 2006. június 30. – án Szeretett Kislányom Krisztusi kort megérve, 33 évesen átadta lelkét a Teremtőjének. Ezzel az írásommal az emlékének szeretnék adózni

Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)

Gyula. 2013. 12. 24. Karácsony Szenteste Napján