A KÉTLAKI PARASZT – KŐBÁNYÁSZ ÉDESAPÁM
Keserves esztendők voltak 1952 – ben. Az igaz, hogy akkor még négyéves kis emberpalántaként tekintettem a világra, de már sok mindent láttam és megéltem. Természetesen a legtöbb mégis a szüleim által később elmondottak alapján rögződött meg az elmémben. Szegény parasztok voltak, akik pár hold földön gazdálkodva próbáltak szerényen megélni. Mi ketten voltunk testvérek, egy négy évvel idősebb bátyámmal, aki gyerekként is már jobban vonzódott a földhöz, mint én. Engemet inkább lenyűgözött, láttam Édesapámat noteszekbe és papírlapokra írogatni. Akkor még nem nagyon tudtam, hogy mit. Négyévesen azt hiszem, talán a helyemben más sem értette volna sokkal jobban a történéseket.
Nehezen lehetett megélni, mert a föld megtermelte áldozatos munkájukkal mindazt, amiből a napi betevőre való elkészülhetett, de sajnos ebből pénz vajmi kevés került a családi bugyellárisba. Közben a beszolgáltatások sem kedveztek a falusi parasztnak, mert a „padlássöprögető” – kommandók még az eldugott terményt is sokszor elvitték. Könnyei potyogtak Édesapámnak mikor az egyik ilyen akció után felment a szalmakazal tetejére. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy előző nap a suttogó híradás mihozzánk is eljutott a Tanácselnöktől. Bizalmasan értesítette a lakosságot arról, hogy másnap jönnek ismét a Járástól a padlássöprögetők. Az állásával és a szabadságával játszott, mert ha kitudódik, évekre elvitték volna valahová biztosan. Kevesebbért is zártak börtönbe embereket akkortájt. Édesapám is felhordott a szalmakazal tetejére pár zsák búzát, és ott jól betakargatta, nehogy megtalálják és elvigyék. Pár nap múlva mikor felment érte, akkor fogta el a sírás, pedig kemény, büszke, nyakas parasztember volt. A pár nap alatt az egerek ugyanis kirágták a zsákokat és a gabona javarésze kifolyott. Édesanyám alig tudta megvigasztalni. Istenfélő ember volt az Apám, de akkor talán életében először, cifrán elkáromkodta magát. Kegyeletből ezt nem szeretném idézni.
Élni kellett, mert ha egy aszályosabb, vagy esős évszak volt, akkor bizony nagy kára keletkezett a parasztnak. Éppen ezért nyaranta elszegődtek a Cuha völgyben lévő Kőbányába páran a faluból dolgozni. Minden reggel korán útra keltek és énekelve elindultak. Átvágtak a Zöröghegyen és Porvacseszneknél hat óra tájban felvették a munkavezetőnél a szerszámokat. Délután kettőig törték a kirobbantott követ, majd izzadtan, porosan ugyanezt az utat megtették visszafelé. Nem lett volna Édesapám parasztpoéta, he ezt kihagyta volna a költészetéből. Álljon itt az egyik verse, ami tulajdonképpen erről szól:
„DAL A CUHAVÖLGYI KŐBÁNYÁRÓL
Kéklő hegyek, erdők között
A Nap aranyba öltözött
Egy kis csapat húz át korán,
Felettük zeng a csalogány.
Hegyoldalon vonulnak át,
Érnek erdőt, érnek sziklát,
Vadkant látnak, szarvast, őzet,
Beszélgetnek, nevetgélnek.
A bánya jó messze van még,
Most járják fenyves közepét,
S ahol dalolva cseng az ér,
A kiscsapat oda leér.
Mélyből magasba föltekint –
A Nap csókolja bérceit.
Munkára forró vér hevít,
Markolja mind szerszámait.
A fúró cseng, zeng robbanás,
Nem volt még itt ily akarás!
Feszülnek az izmos karok,
Szakadnak a szikladarabok.
Nóta harsan a völgy felett,
Madár nem zeng ily éneket,
A munka itt – csak ráadás,
Dalolva zeng a kalapács.
Ott fönt a szikladombon
Suhanva száll a fuvalom.
Viszi, röpíti messze át
A kőfejtők szabad dalát.
S mint a jó gazda, magvető,
Örül a bányavezető.
Nem volt még ily bányászcsapat
A csodás, szép kék ég alatt.
Bakonyszentkirály, 1952”
A bányából hazaérve gyorsan bekapta Édesanyám főztjét, aztán kapára – kaszára kaptak és indultak ki a földekre. Nekünk nem voltak lovaink sem akkor, sem később, mi csak tehenekkel tudtunk szekérrel kimenni a földekre dolgozni. Az esti harangszó nagyon sokszor érte kis családomat a szabad ég alatt, mert be kellett fejezni a tervezett munkát. Nem mondhatták, hogy kiveszik a szabadságot, mert a maguk urai voltak addig, amíg 1959 – ben megalakították a Termelőszövetkezetet.(Ez azonban egy másik történet, még nem tartunk ott) A földből lett a búza,kukorica krumpli,zöldség, takarmány az állatoknak, a kőbányából pedig valamennyi kis pénz, ami még kellett az egyéb kiadásokra. Fizetésnapon Édesanyámmal odaültek a kis konyhai asztalhoz és széjjelszortírozták, hogy hova mennyi pénz kellene. Volt, amikor végeztek, de nem maradt annyi, ami kellett volna a kiadásokra. Ilyen időket éltünk akkor. Erre mondták azt, hogy „Kétlakiság.” Talán a faluban egyedül azok a családok tudtak fizetésből megélni, akik átjártak dolgozni Dudarra a Szénbányába.
Az ember így utólag azt hiszi, hogy Ők nagyon nehezen élték a mindennapjaikat, mi gyermekek is így tudjuk, de egyvalami mégis megvolt bennük: Egy olyan boldog – szabadságérzet még a kétlakiság mellett is, amely manapság már nem lenne elképzelhető. Mikor hetente meglátogatom a 86. évében járó Szeretett Édesanyámat, sokat beszélgetünk ezekről az évekről. Néha kicsordul a könnye drága szeméből mikor mondja:
„Kisfiam! De jó lenne, ha szegény Apád is itt volna velünk és kanalazná a jól megérdemelt munka után a húslevesét és mesélne, mesélne…”
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 2007. 07. 20
