Mentovics Éva: A tél vad sóhaja

Megjött a tél, hisz itt a jel,
nem esti szellő ringat el,
süvít a szél, a zord rokon,
vágtázik bércen, dombokon,

s már hófelhőkkel álmodik,
mit vad kacajjal ránk borít.
Kopár a bükk, az orgona,
s a téli szélnek zord foga

harapja, nyúzza, tépdesi...
s az őz mamáját kérdezi:
a holdfény járta réteken
még lesz-e néhol élelem?

Tudni még nem, csak sejteni,
- a vad nyomát sem rejtheti -
hóvihar jő, mely fogva tart,
mely elfed minden rőt avart.

Nem lesz majd lomb, hol alhatunk,
már zúzmara a paplanunk,
s ha szökkenünk majd délcegen
a fehér kucsmás bérceken,

már minden léptünk ott marad
a fényét hintő Hold alatt,
mert szunnyad már a fényes ősz,
és hajnalonként dér esőz,

meg kristályfényű hó kering
a tisztás körül, hol megint
majd minden zajra felriad
az ébren alvó esti vad.