A hunokról a mai általánosan elfogadott tudományos nézetek szerint nincsenek pontos és minden szempontból bizonyítható adatok. Sok hiányosság mutatkozik a hunok történelmében a mai napig. A hivatalos álláspont szerint a hunok Európában az időszámításunk szerinti IV. században tűnnek fel a Fekete-tenger, a Káspi-tó között a Volga-Don összefolyásának magasságáig. Egy elmélet szerint a hunok fő része azonban a Kaukázus feletti térségből, kb. 375 táján indult el nyugat felé, de hogy ennek a nagy népmozgásnak mi volt az oka, arról nem beszélnek – nem tudnak.
Ez időben a Közép-Európai térséget a Duna-medencét kivéve a gótok uralták, akik az Elba vidékéről kiindulva, pont ez idő tájt érték el legnagyobb kiterjedésüket, így eljutottak a hun szállásterületekig és ott összetűzésbe keveredtek. Ennek következtében a hun seregek Balambér vezetésével legyőzték az ostri-gótokat, akik félelmükben otthagyták területüket és a Római Birodalomban kerestek menedéket. Így érkeztek meg a hunok a Kárpát-medencébe, majd ezen sikereken felbuzdulva tovább terjeszkedtek és néhány év alatt az egész Kárpát-medencét birtokba vették, majd egészen az Uralig terjesztették birodalmuk határait. Két nagy királyuk Oktár és Ruga a mai Magyarország területén építette ki a birodalom központját a Maros és a Tisza összefolyásánál.
Ezt a birodalmat akarta Atilla tovább terjeszteni egészen az Atlanti-óceánig, azonban 451-ben Catalaunumi csatánál meghátrált és visszafordult. Atilla nem sokkal az említett összecsapás után meghalt, mint a krónikások is írják nem ellenség oltotta vérét, hanem orvgyilkosság áldozata lett, amit valószínűleg legújabb felesége követett el, Ildikó.
Atilla halála után fiai között trónviszály tört ki, mely egy a Dunántúlon a Nedao folyó melletti csatában csúcsosodott ki, ahol Ellák életét vesztette, s ezzel a hun birodalom szétbomlott és a hunok európai ideje leáldozott.
A hunok őshazájukat tekintve a belső ázsiai sztyeppékről származtathatóak, egészen a Kínai birodalomig, mely felvetést a francia Degiugnes fogalmazta meg, amikor egy az európai hunokkal azonos nevet viselő népet fedezett fel, amit Hiung-nu alakban írnak és Hun-ni hanggal ejtenek. Róluk azt tartják, hogy a kínaiak fokozatosan egyre távolabbra űzték őket, amig el nem érték Európa szélét és ott már maguktól mentek tovább nyugatra.
Itt megint megakad a hivatalos történészet, mert ezekről a hunokról az ie. 35-től nem tudnak semmit, és az elkövetkezendő 300 évben sem írnak róluk, amikor azonban a Donnál újra felbukkannak – a hivatalos álláspont szerint – semmi azonosságot nem mutatnak fel a belső ázsiai hunokkal.
Egyes források szerit a hunok nem is Belső-Ázsiából, hanem Szkítiából, a Don és a Káspi tenger közti térségről indulnak és ők a királyi szkíták leszármazottai, akik viszont iráni eredetűek voltak. Emlegetik még a hunokat cimmeri néven, akik viszont a Kaukázus-térséget birtokolták és mezopotámiai eredetűeknek tartják őket, illetve sigunnai néven is hallunk róluk, amit szintén a régi keleten használtak.
Ez tehát a mai hivatalos álláspont a hunok felől a hun-magyar rokonságról, mint látjuk egy fél szó említést sem tesznek…nem véletlenül. A magyarokról a finnugor elmélet az elfogadott, mely tagad mindenféle rokonságok a magyarok, a hunok és a szkíták között. Azon forrásokat, melyek pedig ezt bizonyítják egyszerűen hiteltelennek minősítik és nem fogadják el hiteles, bizonyító erejű adatként a benne szereplőket.
Hála Istennek ma már egyre több olyan adat, lelet és írás lát napvilágot amely ezzel az állásponttal szembe mer helyezkedni és másfajta szemszögből közelíti meg a magyar őstörténetet. Ezen régi krónikákat, írásokat és a nyilvánosság elé tárt kutatások, ásatások eredményeit tekintve egy meglehetősen más kép tárul az érdeklődő elé, mint a hagyományos barbár, tudatlan és műveletlen nomád horda, akik, ki tudja honnan és hogyan, valahonnan messzi keletről kerültek ide, feldúltak mindent, majd a nyugati kultúrát átvéve, megtanultak civilizáltan viselkedni és élni.
Mára már tudjuk, hogy a hunok történelme ennél sokkal érdekesebb, sokszínűbb és hogy ez a nép hajdan az egész Eurázsiai térséget az uralma alatt tartott a Kárpát-medencétől egészen Kínáig, Indiáig.
Nézzük tehát, hogy mit tudunk a hunokról a legújabb kutatások és felfedezések tükrében.
A hunok korai történelméről a legtöbbet a kínai feljegyzésekből tudhatunk meg, ahol már több ezer éve szerepel ez a nép, különböző neveken éppúgy, mint a különböző történésekkel kapcsolatban, sok ideig a hunok és a kínaiak történelme egymást keresztezte, egymással párhuzamosan folyt. A hunok a mai Észak-Kína területén éltek és az első összecsapásra akkor került sor köztük, amikor a Sárga Császár egyesítette a Sárga-folyó mentén élő népeket.
A hunokról már az ie. 1-2 évezredből is vannak adataink, különböző nevek közül az egyik, ahogy hívták őket a xunyun, melynek kiejtése valószinűleg a Hunor lehetett, de hívták őket Xiongnu, mely hsziung nu-nak hangozhatott.
A hunoknak tulajdonítják az ordoszi kultúrát is, melyben Ordosz maga egy szakrális központi szereppel bírt és az egész nagy eurázsiai Hun Birodalomból mentek oda kiválasztottak tárkány-sámán képzésekre, valamint itt volt az egyik arvisura-könyvtár, melyben róvásos aranylemezeken őrizték a hun törzsszövetség történelmét, mely egészen a történelem előtti időkig visszanyúlt.
A kínai történetírás részletes adatokkal szolgál Maodunról, vagyis Bátorról, akit még Matyónak is hívnak és leírja, hogy az egyik legerősebb hun uralkodó volt, akinek már az apja is király volt és még azt is megemlítik, hogy már előttük ezer évvel is voltak hun uralkodók. Matyó uralkodása alatt élte a Hun Birodalom virágkorszakát, uralták egész Belső-Ázsiát és a kínaiakat pedig adófizetésre kényszerítették. A IV. században már uralták a két legősibb kínai várost is, és megalapították a Han-dinasztiát.
A kínaiak tiszta, szemtől szembeni küzdelemmel nem tudták legyőzni a hunokat, így a tőlük megszokott cselhez folyamodtak, egyrészt politikai házasságokat kötöttek a hunokkal, így a beházasított hercegnők hasznos információval szolgáltak a birodalom ügyeiről, másrészt rászoktatták a hunokat az olcsó kínai luxuscikkekre, így az elpuhult hun népességet már könnyebben le lehetett győzni.
Azonban a Hun Birodalomra nem ezek a cselszövések jelentették a legnagyobb veszélyt, hanem a belső viszályok és ellentétek, főleg a trónviszályok, mert a hunoknál nem automatikus apa-fiú öröklési rend és előfordult, hogy egyszerre több, olykor akár 4-5 trónkövetelő is fellépett a hatalom megszerzése érdekében. A Hun Birodalom ezáltal részekre szakadt, de meghatározó szerepük még a nyolcadik századig megmaradt Kínától, a Kaukázuson át, egészen a Kárpát-medencéig. Sőt itt folyamatos volt a hun-magyar fennhatóság, soha nem „ürült ki” a Kárpát-medence, mindig rokon népek lakták és Árpádék bejövetelekor, mint rokont fogadták őket, ezt magyarázza az, is, hogy gyakorlatilag harcok nélkül tudtak bejönni ide és a régi történészek harmadik hun államként emlegetik Árpád országát.
Láthatjuk ebben is, hogy a hun-magyar folytonosság igenis megvolt és megvan a mai napig, a magyarok legközelebbi ősei a hunok, ez köztudott volt egészen a XIX. század második feléig, amikor ugyanis Habsburg megbízásra egy bizonyos Hunsdorfer és egy bizonyos Budenz neki nem állt magyarellenes munkásságának és az akkori és későbbi mindenkori hatalom támogatásával el nem felejtettették a magyarral ki és mi is ő valójában.
A trónviszályok következtében a birodalom tehát széthullott, egy része behódolt a kínai fennhatóságnak, akik pedig nem akartak a kínaiak alatt élni, azok elmenekültek északra és ott alapítottak saját államot. Mások szintén új területekre vándoroltak és elkezdődött a nyugatra való terjeszkedés, elérték Közép-Ázsiát, ott új, önálló városokat alapítottak és a keletről érkezőket fogadták.
A hunok egy másik része délre, Indiába vándorolt és ott is megalapították saját államukat, őket Heftalitáknak, vagy fehér hunoknak nevezik. Indiában máig élnek olyan népek, melyek büszkén vallják, hogy a hunok az őseik.
Az isz. II. században már szerepet játszottak Kelet-Európa történelmében, ugyan a nyugati hadjáratokat csak 375-ben kezdték meg, mert ekkor lettek elég erősek ahhoz, hogy visszafoglalják az ősi szkíta területeket. A hunok ugyanis a szkítákat az őseiknek tartották. Az európai Hun Birodalom fénykorát Atilla idején élte. Atillát mindenki, aki ismerte tisztelte és szerette, szerény, igazságos és bölcs uralkodónak tartották. Isten ostorának hívták és nyugaton is úgy tartották, hogy ő Isten eszköze, ami miatt a nyugati civilizáció rossz útra tévedt. Van olyan feljegyzés, melyben a római fogoly inkább választja az életet fogolyként a hun birodalomban, mint szabadként Rómában, azt hiszem ez magáért beszél. Atilla birtokában volt a Hadisten kardja, melyet még a szkíták is tiszteltek és számon tartottak. Atilla a birodalom központját a Kárpát-medencében rendezte be és sikerre vitte legtöbb csatáját. Azonban a hirtelen bekövetkezett halála után – melyet máig találgatnak a történészek, hogy pontosan hogyan történhetett, bár legnagyobb valószínűséggel Ildikó végzett vele álnokul a nászéjszakájukon – fiai között ismét trónviszály dúlt és a birodalom felbomlott. Ámbátor itt sem tűntek el, egy részük, főleg a nyugati területeken beolvadt a későbbi lakosságba, gót fennhatóság alatt élt, de továbbra is a hungár néven illették őket, valamint a hunugor, onogur, ogur, ugri, szabír nevek alatt is hunokat, illetve magyarokat kell értenünk.
A keleti területeken viszont továbbra is megőrizték önállóságukat. Atilla két fia, Irnek és Dengizik visszamentek Szkítiába, majd innen, mint magyarok az utódaik, pontosabban Irnek-Csaba utódjai, Árpádék visszajöttek a Kárpát-medencébe a IX. században. A korabeli feljegyzések szerint két Szkítiát is számon tartottak ekkor, a Duna-delta vidékét, a mai Moldávia területévael, a másik pedig a Kaukázus északi része a Fekete-tengerig, a meotiszi mocsarak területével. Az elsőt Dengizik, a másodikat Csaba uralta, innen jöttek vissza, mint magyarok, akiket a székelyek a mai napig királyuknak tartanak és az Árpád-házat is tőle származtatják, tehát Emese, Álmos és Szent István is Csaba leszármazottja.
Dengizikről pedig azt jegyezték fel, hogy több hadjáratot tartott Pannóniába, ami azt jelenti, hogy a Dunától keletre nem élhetett ellenséges nép, mert odáig a hun seregek sértetlenül értek el, tehát testvérnépek lakták a vidéket.
Láthatjuk, tehát, hogy a hunok meghatározó szerepet játszottak Ázsia és Európa történelmében és nem tűntek el, hanem különböző más neveken éltek tovább. Ezen nevek közül számunkra a legfontosabb a magyar név, mely szintén egyenes leszármazási vonalat mutat a hunokkal, sőt a hagyományaink tisztán kimondják, hogy a hun és a magyar „testvérek”. A magyar nép jelenlétére számos bizonyíték van szerte Ázsiában, település nevek, melyek magukban hordozzák a magyar nevet, vagy mai magyar városok neveit viselik. Ilyen például a számos Madjar, vagy Madzsar nevű település, az ordoszi Fehérvár nevű város, az indiai Bihar nevű megye, számos Arad, Győr nevű városrom. A felsorolást itt nem folytatom, mert számtalan magyar-hun vonatkozású települést tártak és tárnak fel a mai napig egészen a mai Azerbajdzsántól Kínáig, Indiáig. Most csak még a magyar legendákat, mondákat említeném meg, mint a Hunor-Magyar és a csodaszarvas legendája, mely pontosan beszámol a meotiszi életről és arról, hogy oda honnan kerültek. Atilla és Buda története, Réka királyné sírjának történetét elregélő mondánk, Emese álma, mely az Árpád-ház indulását meséli el, mint egy égből eredő dinasztia. Illetve megemlítem még Mátyás királyunkat, akit második Atillaként emlegettek, már éltében és ő ezt a nevet büszkén vállalta is. Valamint nemzeti himnuszunk is megemlékezik a hun ősökről Bendegúz személyében, akire méltán lehetünk szintén nagyon büszkék. És ezt a felsorolást is folytathatnám még végtelenül.
Végezetül és összegzésképpen elmondható, hogy a magyar hagyományt és kultúrát át-, meg átszövi a hun-magyar rokonság élő ismerete, melyre elődeink büszkék voltak. Ezt a tudást látszik igazolni a számos régészeti felfedezés és korabeli feljegyzés is. Legyünk hát mi is büszkék arra kik is vagyunk valójában és milyen örökséget hordozunk a szívünkben, mely időről-időre ismét erőre kap, tehetnek bármit a hatalom „katonái”, ezek mi vagyunk, magyarok, akik bejártuk az egész Eurázsiai térséget, sőt a Távol-Keleti részeket is és több hullámban tértünk vissza a Kárpát-medencébe. Legutoljára Árpádék hozták vissza ide népünket, akik tudatában voltak, hogy ez az ősök otthona, ahova ők hazajönnek. Árpádék tehát Csaba leszármazottjai, kiknek régi szálláshelyei a Kaukázus-meotiszi mocsarak (Azovi tenger) által behatárolt területek voltak. (Hunor-magyar legendája) Innen indultak el Magna-Hungarian át, mely a Volga vidéki átmeneti szállás volt, Levédián át (Emese álma), majd elérték azt a helyet, ahol valószínűleg a vérszerződés köttetett, mely a Don-Donyec-Dnyepper közti terület lehetett (Etelköz, azaz folyóköz), innen pedig tovább a Kárpárok gyűrűjébe, ahova már Álmos nem jöhetett. A hagyomány úgy tartja, hogy Csaba örökölte Atilla kardját, majd azt Árpád hozta magával négy évszázad múltán. Árpád előre meghatározott és jól szervezett betelepedést hajtott végre, melyet a régészeti leletek is igazolni látszanak, egészen a Kaukázus vidékétől északnyugatra a Kárpát-medencéig, ilyenek, mint: Szidova Visnya, Szubbotici, Probata, sőt Bukarestben is találtak honfoglalás kori magyar leleteket.
Így tehát elmondható, hogy Árpádék végig egy testvérnépek által lakott nagy földrajzi egységen végigvonulva jutottak el a Kárpát-medencébe, melynek utolsó állomása a Szeret-Denyeszter-Donyec-Don folyók által átszelt folyóköz, vagy Etelköz területe lehetett, ahol a vérszerződés megkötése után elindultak az ősi földre újra visszaköltözni.
