„HÁROM A MAGYAR IGAZSÁG”, AVAGY,
KINEK A KÁRÁN TANUL AZ OKOS?
Nálunk, magyaroknál sűrűn so szokás mondani azt, hogy: „Három a magyar igazság.” Általában olyankor, ha valami elsőre nem sikerül, vagy sorscsapásszerűen bekövetkezik velünk egymásután, vagy bizonyos idő elteltével valami, amire nem igazán számítottunk. Egyszóval, használjuk pozitív és negatív értelemben egyaránt.
Van egy másik mondásunk, amit szintén kétféleképpen is szoktunk használni: „Más kárán tanul az okos.”- vagy, „Saját kárán tanul az okos.”
Természetesen ránk jellemző módon mindig azt alkalmazzuk, amelyet úgy gondolunk, hogy a lehető leg praktikusabban jöhetünk ki belőle anélkül, hogy erkölcsi veszteséget szenvedjünk bárki előtt. Az vesse ránk az első követ, a klasszikust, a Bibliát gondolatiságában idézve, aki az élete során még nem került ilyen helyzetbe, hogy magyarázkodnia kelljen valamiért, ami számára egyértelműnek tűnt abban a pillanatban.
Hatvanharmadik évemhez közeledvén elmondhatom én is, hogy az életem során kerültem többször is olyan helyzetbe, hogy mérlegelnem kellett azt, hogy a becsületem is megmaradjon, de a gordiuszi csomó, ha képletesen is, de el legyen vágva ahhoz, hogy tovább léphessek. Általában nem szokásom ilyen hosszú mondatokat írni, de most így állt össze a mondanivaló.
Soha nem voltam külsőre egy Bel Ami, mert alacsony termetem miatt azt hiszem, hogy a férfi ideál megtestesítőjének címkéje nem ragasztódott rám sohasem. Ettől függetlenül meg voltam elégedve magammal, mert Édesanyámtól örökölt magas homlokom sem a korai hajhullásnak, hanem ennek volt köszönhető. Természetesen később azért ezen a téren is bekövetkezett a hajzat ritkulása, de ez sem zavart sohasem. Szóval, szépfiú sosem voltam, de kisebbrendűségi érzéssel sem küzdöttem. Igaz, kicsi gyermekkoromban, Édesanyám elmondása szerint kissé szégyenlőske voltam, de ezt az idők során „elnőttem”, mint ahogy mifelénk szokás mondani. A külcsín hiányosságait próbáltam a belbecs rám jellemző vonalával pótolni ahhoz, hogy soha ne lehessen problémám az életben.
Egyszóval, nem foglalkoztam a külsőmmel úgy, hogy zavart volna abban, hogy a Teremtő milyen alakkal áldott meg engemet. Hála Istennek ez alatt az idő alatt, ami már a hátam mögött van, sem baleset, sem más egyéb szervi probléma sem ejtett rajtam külcsínbeli látványos, feltűnő elváltozást, de…
Utólag már nem tudom pontosan megmondani, de talán tizenöt évvel ezelőtt a következő dolog történt velem: Nálunk a lakásban a konyhából lett egy 2,4 x 1 méteres kis helyiség kialakítva kazánház céljából. Mondanom sem kell, hogy télen a tüzeléskor (vegyes tüzelésű kazán) sem éppen bőséges a hely akkor, mikor begyújtunk, és később időközönként rakjuk rá a tüzelőt. Nem beszélve arról, hogy nagy mennyiséget tárolni sem tudunk, az említett okok miatt. Történetemnek egyébként most semmi köze nincs a tüzeléshez, de… Szóval, anno amikor az előbb jeleztem, éppen nyári időszak volt, nem volt benti melegre szükség, erről a Napocska bőségesen gondoskodott. Valami szemét darabkát akartam bedobni a kis helyiségben „tartózkodó” vödrös kukába, amit szabályosan el is követtem, mélyen lehajolva. Ezzel még nem is lett volna gond. A fedelét visszatéve egy hatalmas lendülettel felálltam és már fordultam is a kitárt ajtó fele, de a célzás félresikerült. Ugyanis a homlokom pontosan az ajtófélfa éles sarkán landolt és elvágta. Azonnal rohantam a fürdőszobába és a tükörben szemrevételeztem a hirtelen, felelőtlen mozdulatom következményét. Bizony elég szépen elvágta a bőrt, amit egy elegáns mozdulattal letéptem, mert az úgysem tudott volna „gyárilag” készült állapotába visszaforrni. Lemostam róla a vért és a borotválkozás utáni esetleges emberfaragó mozdulatom következtében fellelhető sérüléseknél használatos vérzéscsillapító rudacskát vettem kézbe. Mivel nem vagyok nagyon vérzékeny, rövidesen elállítottam és a körömvirág balzsammal óvatos bedörzsölő mozdulatokkal kezelésbe vettem a sérült homlokomat. A belső orvosom és a balzsam csodálatos hatása következtében viszonylag rövid idő alatt beforrt a vágás és idővel már csak egy kis halvány heg figyelmeztetett a felelőtlenségemre.
Teltek – múltak az évek, már régen elfelejtettem az esetet, csak akkor tűnt fel néha, ha borotválkozás után jobban szemrevételeztem a fizimiskámat. Talán öt évvel ezelőtt azonban szinte egy az egyben megismétlődött a dolog és bekövetkezett a második sérülés a homlokomon. Az ember azt hinné, hogy egy elkövetett figyelmetlenség után többé már sohasem következhet be hasonló, de sajnos tévedtem és kísértetiesen ugyanaz történt, mint amit már fentebb részletesen elmeséltem.”Ilyen nincs!” – kiáltottam fel hangosan. Még az volt a szerencse, hogy senki nem volt otthon azokban a pillanatokban. Mondanom sem kell, akkor már rutinos mozdulatokkal ápoltam le ismét a sérült magas homlokomat, aztán bezsebeltem az ismerőseimtől a gúnyos beszólásokat: „Mi van barátom, nekimentél a sodrófának?” Természetesen tudták, hogy nem ez áll a dolog mögött, de azért a szekálódás mégis jólesett nekik, én pedig csak mosolyogtam rajta.
Teltek – múltak ismét az évek, harmadik éve immár, hogy a nyugdíjasok táborát szaporítom én is. Azt gondoltam, hogy most már nyugisabb napok következnek, és örökre elfeledhetem a régi sérüléseket, amik szépen begyógyultak az óta. Feltűnően nem is látszik, csak ha valaki figyelmesebben fixírozza a feltolt homlokomat.
2010. szeptember 10 – én egy kis lecsót készítettem ebédre és a paprika csutkákat vittem be a kazánházba, amikor… Gondolom a nyájas olvasó már sejti, mi történhetett. Bizony, hogy az. Immár harmadszorra is sikeresen lefejeltem az ajtófélfát és negyedik napja kezelgetem a vágást a homlokomon a már részletesen elmesélt módszerrel. Szépen gyógyul most is ugyanúgy, de azért hosszasan elgondolkodtam a történteken:
„HÁROM A MAGYAR IGAZSÁG.”, AVAGY, KINEK A KÁRÁN TANUL AZ OKOS?
Lehet, hogy a kísérő mondás is be fog következni a közmondás után?
„HÁROM A MAGYAR IGAZSÁG, MEG EGY A RÁADÁS.”
Ifj. Nagy Bálint (Valentinus)
Zirc. 2010. 09. 14.
U.I. A fényképem másfél hónappal később készült, mint az utolsó sérülésem. Szépen gyógyult a vágás.
