A személynévmások egyes és többesszáma között a nyelvekben nincs az a világos öszvefüggés, mely más neveknél divatozik, hogy t. i. a többesszám úgy képződik, ha az illető egyeshez többesrag járul. Ez eltérést az árja nyelvekben is tapasztaljuk: a szanszkrit aham többese aszmán, vajam, hellén έγω többese εμείς, a latin ego-é nos, a német ich-é wir, a szláv já-émi; ilyenek tvám és jújam, jusmán, συ és ύμεις, du és ihr, ti és wi. Hasonlóan az önálló magyar én-nek önálló többese, mint föntebb láttuk: ménk v. mink, mely ugyan az elő m nélkül

— 156 —

gondolva, egészen a rendes k raggal képződött többes, de a teljes alakú mink-ből lett csonkítva:

min, pl. minmagunk, s ebből a még kopottabb mi, mimagunk. T. i. az önálló én szabályos eredeti többese ékvesztőleg is, de ami régiesen az egyes en-ben is eléfordúl, en-ek vagy én-k, s előtéttel vagy öltöztetéssel en-én-k vagy mén-k = mink. És ugyanezen én v. en-ból elemezhető a határozatlan tárgyú ige többes személyraga: ünk, unk, pl. ver-énk, mar-unk, mely több régi emlékekben, sőt tájejtéssel pl. Szálában és a palóczoknál még ma is énk v. önk, onk, pl. ver-énk, ver-önk (= verünk), lát-onk (látunk), verj-énk, verj-önk (verjünk), láss-onk (lássunk), s némi változással : muk, mük, mint a régi halotti beszédben eléfordúl. A tik, ők vagy önök rendes alkotásuak, s igeragozásban csak a hangrendhez alkalmazkodnak. Megfelelnek ezeknek többé kevésbé az árja törzsbeli nyelvek is : ama-mus, ama-tis, am-ant, legi-mus, legi-tis, leg-unt stb. A megrövidült mi, ti alakok is (néha megfordítva, például a persa igeragozásban: —(ím, —íd)

számos nyelvekben feltaláltatnak.