A szóképzés általán kétfélekép történik: belváltozás, vagy hozzátétel által.

Belváltozáskor a gyökhöz vagy törzshöz semmi sem járul, hanem valamely hangja vagy szótagja átalakúl. E módot követi nyelvünk, mint föntebb is érintettük, véghetetlen gazdagságban, főleg a rokonnemű gyökök

és törzsek képzésében. Mi a szoros értelemben vett gyököket illeti, azokat ily esetben csak elvontan

képzelhetjük, s úgy állanak rokon társaikhoz, mint rokon nemek, vagy mint nem a fajhoz. Lássuk a dolgot egy két példában.

Fiatal, vagy apróbb nemű növényeket jelentenek, s e tekintetben rokon nemüek: har, mint a haraszt,

harap (név) gyöke; her, a ló-her öszvetett szóban, hir, golya-hir; hur, csibe-hur,

tyúk-hur, melyekben a fajképző hangzók a, e, i, u, a h-r alaphangok között forognak, és egy

külön szónemet képeznek. Továbbá, mennyiben a h és s rokonok és váltakozók, egy új nemű

alakot öltenek ezekben: sar, sarj, sarju, sarang; ser, sereng, serevény; sór, sóros;

sur, surjány; sür, sürje. Ismét az s-nek rokon cs-re, cz-re változtával:

csar, csarit; cser, cserj, cserje, csereklye; csir, csira, csirkáka; czir,

czirh, v. cziher, egy harmadik rokonnem. Innen átv. ért. mint állati testnek kinövései: sěr,

sěrény, sěrte; szőr, szőrös; szar, szaru; tar, taréj, tarkó. Mind ezek öszvevéve

egy sereget képeznek, melynek nemei az elvont: h-r, s-r, cs-r, cz-r, sz-r, t-r.