Vannak a nyelvekben bizonyos alapszók, melyekből vagy belváltozás, vagy toldás által más-más,
alapeszmében egyező, vagyis ugyanazon eszméből kiinduló szók erednek. Amazokat a nyelvészek
gyököknek, emezeket származékoknak szokták nevezni.
Minden szó vagy egyetlenegy fogalmat fejez ki, vagy többet; amaz egyszerü, emez
többszerü, vagy öszvetett, pl. fej egyszerü szó, mennyiben minden mellék
fogalom nélkül egyedül az állati testnek bizonyos részét jelenti; fejetlen, többszerü,
mert a fej hiányának fogalmit is magában foglalja; fejetlenség még többszerűbb, mert a
fentebbieken hivül még azon állapotot is kifejezi, midőn valaminek feje nincs; fejtető,
öszvetett, mert ezen két fogalomnak: fej és tető, szoros viszonyát, együttes létét
jelenti.
Az ilykép együvé forrt alkatrészek úgy tekinthetők, mint vegyelemnek, melyek viszonyos
egymásra hatás által egy önálló szellemi egészet képeznek.
A gyökök, mint minden járulék nélküliek, többfélék, a) melyek önálloan minden hozzátét nélkül is
határozott jelentésüek, mint: fa, fű, jó, rosz, én, te, üt, ver, no! hi! czo! csa! s ezek
másképen: gyökszók; b) melyek önállóan nem divatoznak, de több különböző képzőket elfogadnak,
tehát képzési vagy ragozási állapotjokat tekintve egykor divatozniok s határozott jelentéssel kellett
birniok, különben többféle származékaiknak sem volna rokon jelentésök, pl. a fakad, fakaszt, apad,
apaszt, eped epeszt igék gyökei fak, ap, ep, melyek oly önhatási vagy áthatási viszonyban
állanak az ad, ed, aszt, eszt képzőkkel, mint a likad, árad, dűled, likaszt, áraszt, dűleszt
származékokban az önálló lik, ár, dűl. A csak származékaikban élő gyököket elvont gyököknek,
puszta gyököknek nevezzük. Újabb időben számtalan szó, mely nyelvemlékeinkben csak képzővel fordul
elé, tehát csak mint elvont létezett, az irodalom utján önállóvá lön, mint: rom, idv, rag, gyök, dics
stb. melyeket ha még tovább is képesek vagyunk elemezni, azaz több gyökökkel közös oly elemet találunk
bennök, mely valamennyivel közös jelentést sejdíttet pl, ro rom, rosz, roz(-z-an) rogy stb.
gyökökben, di dísz, dív(-ik), dics gyökökben, ezt gyökelemnek hívjuk, mint fentebb is megérintettük.
Az elvont gyökök valamint más nyelvekben, úgy a miénkben is nagy számuak, milyenek
a) a hangutánzók fölös sokasága, mint: csör, dör, hör, pör, zör, bon, don, kon, zon, koty, loty, toty,
sis, sus, szisz, szusz, mint ezen gyakorlatos igék gyökei: csör-ög, dör-ög, pör-ög, zör-ög, bon-g,
don-g, kon-g, zon-g, koty-og, loty-og, sis-ereg, sus-og, szisz-ěg, szusz-og;
b) melyektől bizonyos és más szókban is létező képzőket világosan elkülöníthetünk, milyenek,
ill-an, vill-an, ig-tat, icz-eg, ficz-am, ir-am,
isz-am, i-ed, heg-ed, ki-es, om-lik, bom-lik, csom-ó,
dom-ó, güm-ő, red-ő, ned-v, ked-v, dar-v, szar-v,
od-v, fod-or, bod-or, bocz-kó, sil-ány, hi-ány, hi-ú,
li-ú, stb.
c) oly szóelemek, illetőleg egyes önhangzók, melyek bizonyos szócsaládokban az alapérteményt határozottan
kitüntetik mint a közelre mutató i, e ezekben: ide, itt, innen, ily, így, ihol v.
ehol, ez, imez, v. emez, és a távolra mutató o, a ezekben: oda, ott, onnan, oly,
ógy (úgy), ahol, az, amaz, amott.
A mutató a és e önállósággal is birnak, pl. ott van a! oda menyj a! ide hozd e!
itt maradj e! Ezen e-hez hasonló a kérdő e pl. eljösz-e? te vagy-e?