A szóelemzésben nem ritkán oly szókra bukkan az értelmező, melyek elemeit az illető nyelvből megfejteni nem képes, mert nem talál oly családot, oly oldalágat, melyhez rokoníthassa. Az ily szókon a gyakorlottabb elemző hamar észreveszi, hogy anyagjokra vagy alakjokra vagy mindkettőre nézve idegen színűek, s a többi közől mintegy kirínak. E körülmény az elemzőt ösztönszerüleg sürgeti, hogy ily szók eredetét, s rokonaikat más nyelvekben kutassa, s eredeti érteményeiket azok nyomán határozza meg. Hogy ezen eljárásban nem lehet csupán bizonyos nyelvcsaládra szorítkoznia, hanem szükséges más családokra is fordítnia figyelmét, azon világos okból tetszik ki, mert vannak minden nyelvben (ha teljesen elszigetelve nem volt és nincs) oly szók, melyek más idegentől kölcsönöztettek, tehát végelemzésben csak azokból fejthetők meg. Az értelmező szótárnak nem az a föladata, hogy egész nyelveket egész nyelvekkel hasonlítson öszve, vagy hogy azokat családilag rendszerezze, hanem, hogy az egyes szók érteményét elemzés és a nyelvszokás nyomán meghatározza, s mennyiben a szükség úgy hozza magával, vagy nagyobb fölvilágosítás végett, más nyelvbeli szókkal is öszvehasonlítsa. Ez által adatokat gyűjt, melyekből a nyelveknek mind közös anyagát, mind alakját, vagyis szótári és nyelvtani hasonlatukat öszveállítani, s azok szerint a nyelveket családokra osztályozni az általános nyelvészet dolga.

Minden szónak van saját egyéni története, vagyis eredete, képződése, idomulása, családi rokonsága, mint ezt az újabb román nyelvek bizonyítják. Mirenézve a szóhasonlító úgy járhatna legbiztosabb úton, ha hiteles írott adatok nyomán ezen történeti folyamot minél régibb sorra visszakisérhetné.

Az idegen nyelvekkel közös szók nemei:

I. Melyek mind elemeikre, mind szerkezetökre nézve nyelvünkből mintegy kirínak, melyeket, hogy úgy szóljunk, nyersen vettünk által, s csak némileg idomítottunk saját formáinkhoz. Ide tartoznak általán azok, melyeket a századok sőt ezer év óta köztünk vagy mellettünk lakó, vagy átmenőleg érintkezésbe jött idegen népektől kölcsönöztünk, milyenek az itt fölvett keresztény valláshoz, polgári, hadi szerkezethez, mesterségekhez, társadalmi viszonyokhoz stb. tartozók, pl. templom, oltár, mise, plebános, esperes, püspök, érsek, gróf, ispán, káplár, kapitány, szekrény, almáriom stb. E neműek között vannak olyanok is, melyeknek megfelelő magyar másukat is bírjuk, pl. sógor süv, fölöstököm éjomét, vacsora estebéd, strázsa őr, sróf csavar stb. Ennélfogva a magyar értelmezőnek szem előtt kell tartania, kivált a latin, illetőleg hellen, szláv, német, román nyelvek ágait; a törököt stb. de itészeti óvatossággal, mert a viszony fordítva is áll, mennyiben a szóelemzésből kitűnik, hogy a szomszéd népek is kölcsönöztek tőlünk, bírván velünk oly közös szókat, melyeket önnyelvökből megfejteni nem képesek, milyenek csákó, huszár, ausbruch (aszúborok). Vegyük különösen a szlávfajú szerb nyelvet, Stephanovics szótára szerint:

De vannak oly szók is, melyek mint kiképzett származékok idegenből vétettek ugyan által, de gyökeikre nézve nyelvükben is megvannak, pl. borosta v. borséta egy a német Bürste-vel, mely mint készítmény annak anyagát jelentő Borste-től (sörte, tüskés szőr) vette nevét, de ennek gyöke bor, borz megvan a magyar

tüskés borz, a tüske gyanánt fölmerevedő borzad, borzas, börz, börzenkedik szókban is. Hasonlóan a latin-hellen szerkezetű koroná-nak, mint fejet, homlokot kerítő díszjelnek gyöke kor, megvan a korong, korcz, korlát-ban, s általán a kerek alakot jelentő kar, ker, kör származékaiban. A szláv eredetű vajda, vojvoda (had-, csata-, harczvezér) gyöke voj, boj önállóan létezik a magyar baj-ban, mint a bajnok, bajlódik, viudik származékok gyöke.

Tehát a szók értelmezésének nem teszünk fölösleges vagy hálátlan szolgálatot, midőn nagyobb fölvilágosítás végett oly nyelvbeliekkel is hasonlítjuk, melyek alajtólag (hypothetice) másnemű családhoz tartoznak, mit bizonyos nyelvosztályi rendszerhez ragaszkodó némely nyelvészek készakarva mellőznek, sőt mellőztetni akarnak.

Itt egyszersmind elvileg és gyakorlatilag visszautasítjuk azon ránkfogást, mintha mi minden nyelvünkbeli szót a magyarból megfejthetőnek tartanánk, sőt valóban megfejteni törekednénk. Mely állításnak czáfolatát számos szótári czikkeink homlokukon viselik, miért hoszszabb vitatásra nem tartjuk e tárgyat szükségesnek.

II. Melyekről bizonyosan nem állíthatjuk, hogy nyelvünk innen vagy onnan kölcsönözte volna, mert itt is ott is van saját családjok, és szerkezetök, melyek eredete az ó kor homályában vesz el, milyennek a) a természeti hangokból utánzás által alakultak, mint: mor-og, murmur-at, murmel-n; bő-g, bo-at; sus-ogás, sus-urrus, saus-en; b) a kedélyhangokból képzettek, pl. oh-ajt, ov-ptat; ah-itani, ächv-zen; ujj-ong, jub-ilat; röh-ög, rid-et; kacz-ag, cach-innatur;

c) első szükségüek a társadalmi viszonyokból eleve kifejlettek: pl. eszik, est, ess-en, jeszt; evés, ét, étel, éh, éhes, esca, esur, esuries, epulum; atya, pater, otecz; aba abba; ide tartoznak a személynévmások, a számnevek, a tagadók stb. d) igen nagy számmal olyanok, melyek alapérteményei, illetőleg gyökei egyeznek, s csak képzésben vagy idomulásban módosultak pl. gomb Knopf, gombócz Knödl, golyó globus, foly fluit, kajmacs camus, tompa stumpf, ír Schmier; szóval mindazok, melyek illető nyelveikben egyenes és oldalágu családokat képeznek, pl. a latin bat-uo ütöm honnan batulus változva baculus, ütő eszköz, francz. battre ütni, baton bot, melyekkel egy a magyar bot, botol, botoz, botlik, botránkozik, s ezekhez rokon az öt, üt, ötlik, ütközik. Sőt nem csak gyökök, hanem képzők és ragok is vannak az alajtólag külön családu nyelvekben közösek, mit a képzők és ragok tárgyalásánál részletesen kimutatunk.

III. A külhasonlítás legközelebbi nemét teszi a szoros értelemben vett rokon nyelvbeli szók öszhasonlítása. Itt mindenek előtt az a kérdés: mit értünk a rokon nyelvek alatt? Ezen kifejezés "rokon nyelvek" átv. értelmű, minélfogva a nyelvek származási viszonyát az emberi nem leszármazásához hasonlítjuk, s e szerint

1) legközelebbi rokonok, melyek között anyai és leányi viszony létezik, milyenek a történelem tanusága szerint a régi latin, és újabb román, az ó és új hellen, az ó és új germán nyelvek. A leánynyelveknek, ha úgy szabad szólanunk, embryoja a tájnyelv (dialectus), mely fokonként hovatovább máskép idomulván, s helylyel-közzel idegen elemeket hasonítván magához, vagy egészen újakat alkotván, lassan-lassan egy új külön nyelvvé képződik. Midőn tehát a leánynyelv egy részről az illető anyának testét lelkét örökli, más részről oly tulajdonságokat vesz fel, melyeket az anyában hiába keresünk. Miből okszerűleg következik, hogy lehetnek sőt vannak is a leánynyelvben oly szóanyagok és alakok, melyeket az anyaiból megfejteni nem lehet. Ugyanez áll a tájnyelvekre is, pl. a dunántuli hókony, zsombor, nem a derékmagyarból hanem a német Hacke, és Simmer v. Simperl-ből származott. Valamint tehát tévedne a szóelemző, ha minden tájszót az anyai deréknyelvből erőlködnék fejtegetni; nem különben tévedne akkor is, ha a leánynyelv minden szavaival ezt akarná tenni. Az élő nyelvek, tehát a leányok is, folytonos változásnak, illetőleg fejlődésnek, növekedésnek, vagy kopásnak, korcsosodásnak, romlásnak vannak kitéve, s idővel annyira átalakulhatnak, hogy az ősanyának csak némi alapvonásait lehet észrevenni rajtok.

2) Másodágu rokonságban vannak egymással a testvérnyelvek, melyek t. i. közvetlenül azonegy anyától származtak, pl. az olasz, spanyol, portugál, franczia, mint a régi latin leányai, vagy a szlávcsaládu cseh, lengyel, orosz, illir, szerb stb. Ezek oly viszonyban állanak, mint ugyanazon deréknyelvhez tartozó tájnyelvek, mennyiben majd távolabb majd közelebb esnek mind egymáshoz, mind a deréknyelvhez, pl. nálunk a székely, a göcseji, a mátravidéki palócz, melyek közől a két utolsó több tekintetben oly sok anyagi és kivált idomulási sajátsággal bír, hogy ha azt ezen úton tovább fejlődve és terjeszkedve, s magukat a deréknyelvtől elszigetelve előbb népies könyveikben, utóbb külön irodalomban alkalmaznák, néhány század múlva annyira különböznének a deréknyelvtől mint az újabb románok a latintól, vagy a hollandi a köz némettől.

A dolog természetéből foly tehát, hogy a testvér nyelvek között mind az egyes szók anyagára mind azok idomulására nézve még több különbség létezhetik, mint az anyaiak és leányiak között, melyeket mint saját egyéniségökhöz tartozókat se az anyából se a testvérekből megfejteni nem lehet, pl. a dán és svéd germánfaju nyelvek szki képzőjét a germán isch helyett danszki = dänisch, himmelszki = himmlisch; t. i. ezen képző bizonyos szláv családok sajátja.

Ha már a testvérnyelvek is, melyeknek egy köz anyától származta a történelemből bizonyos, annyira elütnek egymástól, mit tartsunk azon nyelvek felől, melyek nemzedéki leágazása, illetőleg törzse az őskor sötét homályában vesz el? melyekről csak azon korból vannak írott adataink, midőn már kifejlett szervezetben, s külön egyéni önállóságban tünnek elé? Mily átalakulásokon eshettek ezek által, mielőtt ez álláspontra jutottak? Nem valószinű-e, hogy amelyek más-más éghajlati, vérkeverési, polgári, közlekedési, foglalkozási, míveltségi viszonyok következtében jelenen más-más alakuak, ezredévek előtt hasonlóbbak valának egymáshoz? Legalább ezt sejdíttetik azon nagy számu gyökök sőt származékok is, melyek mind az árja, mind az altáji, de még a sémi nyelvekben is közösek.

Ha valamely nyelv egyetemes átalakulásnak indúlt, egyes szavai annálinkább elütnek az ős anyáétól, mennél távolabb esnek tőle utókorra nézve, pl. a mai franczia épi épine még négy öt századdal ezelőtt espic espine valának, s az eredeti spica spina-hoz közelebb állottak. Végre oly álláspontra juthatnak, melyen önmagukból elemezhetlenek, ha t. i. nem bírjuk a nemzedéki fonalat, melyen az anyától leágaztak. Mi édes nyelvünket illeti, hatszáz év ólta, honnan írott hagyományaink kezdődnek, szintén szenvedett holmi változásokat, de nem oly lényegbe vágókat, melyek ősi természetét elkorcsosították, vagy ifjú arczvonásait ránczokba zsugorították, vagy elmázolták volna. Ugyanis a szógyökök jobbára illetetlenül épen szállottak reánk. Alakjának fő változatait a párhuzamossági hangrend okozá, mennyiben a képzőket és ragokat a gyökökhöz idomította, de e változatok kézzelfogható kulcsát föntartotta a tájejtés, mely még ma is több esetben az ősi alakokat használja, s eligazítja a nyelvészt, hogy az eredetiebb elemek nyomára jöhessen.

Mennyiben az egyetemes átidomulásnak idő folytával több fokozatai lehetnek, ez utóbbiakat - hogy a nemzedéki hasonlatnál maradjunk - úgy tekinthetni, mint egy ősanya unokáit, másodunokáit stb. Hogy ezek hovatovább mindinkább elütöttek az ősanyától, oly nyelveken vehetjük észre, melyek fejlődési fonalát a történelemből, írott nyelvemlékek után, bírjuk, pl. mily különbség létezik a mai Palais Royal, és a tizenkét törvénytáblák nyelve között? Innen túl a régibb latin nyelvről keveset tudunk, és így egyenes ágon menvén fölfelé a franczia szók elemzését a latin nyelvnek csak azon koráig (mintegy 2,400 évig) vihetjük vissza, melyből írott adatokat bírunk. Minthogy azonban a többi román nyelvek is ugyanazon forrásból származtak, tudnivaló dolog, hogy ezek is, mint testvérek nagyobb részt fölvilágosítják a francziát; mondók "nagyobb részt", mert, úgy véljük, senki sem fogja tagadni, hogy ezen oldalágak mindegyikében találtatnak oly anyagok és idomulatok, melyeket az ősanyában, vagy többi rokonaikban hiába keresünk, minthogy azokat vagy más családbeli nyelvektől kölcsönözték, vagy egyéni önállásuknál fogva saját magukból fejtették ki.

De hogy a magyar nyelvre térjünk, ebből írott hagyományokat legfölebb a XI-dik századtól kezdve birunk, nem említvén azon rideg szókat, melyek idegen iróknál több magyar hangok szokatlansága miatt elferdített alakban fordúlnak elé; valamint azokat sem, melyeket legrégibb okleveleinkben s a Névtelen Jegyzőnél szórványosan találunk, s a sokkal kevesebb hangjegygyel biró latin alphabetum által csak tökéletlenűl körülírva, s távol sem híven visszaadva olvasunk. És így egyenes ágon visszamenve nyelvünket csak azon korszakából kezdjük ismerni, midőn a magyar nép teljes erejére fejlődve mint polgárilag szervezett tekintélyes nemzet lép föl a történelem mezején. Sőt bármily messze képesek is fölvinni történetbuváraink a magyarok eredetét, ha minden kétkedés nélkül elfogadjuk is, hogy az avarok és hunnok egyenes őseink, vagy hogy a kúnok, besenyők, válok stb. oldalágu rokonaink: e tudomás nyelvészetünkre nézve alig nyújt némi segédforrást, mert nem bírunk tőlök nyelvemlékeket.

Minthogy tehát hiteles történeti adatok hiányában eddigelé nem vagyunk képesek fokonként egy régibb néptörzsig följutni, melytől egyfelül vérségi, másfelül nyelvi származásunkat kétségtelenűl megállapíthatnók, nincs egyéb hátra, mint a régi és újabb nyelvek tömkelegében buvárkodni, vagyis a nyelvhasonlítás. Mellékesen legyen itt észrevéve, hogy a történelem tanusága szerint vannak népek, melyek nyelve rokon sőt azonos, holott vérségre nézve más-más törzsnek sarjadékai, pl. a román nyelvű olaszok, spanyolok, francziák, keleti románok nem mind a régi latinok sarjai, hanem a római birodalom világuralma s a népvándorlások alatt elrománosodott longobardok, normannok, gallusok, frankok, dákok stb. utódai. A mai porosz-németek a 17-dik században feledték el végképen ősi szláv nyelvöket. Hazánkban is, világos tudtunkra, nem csak egyes helységekkel, hanem vidékkel is történt, hogy ősi nyelvöket egy másikkal cserélék fel. Minélfogva sem a nyelvrokonságból vérrokonságot, sem viszont vagy ellenkezőleg következtetni józan okoskodással nem lehet. A közelebbi vagy faji vérrokonság kimutatására külön történeti okmányok szükségesek.