A hasonlításnak különös segédforrásai a táj- és elavult szók. Amazok csak bizonyos tájakon divatoznak s a deréknyelvben szokatlanok, és pedig 1) melyek tudtunkra bizonyos tájnak saját képezményei, mennyiben egyes vidéknek különös tapasztalati, gyakorlati, életnemi stb. ismeretei levén, azok elnevezésére külön szókat szükségel, pl. a hegyes tartományban lakó székely a nagy ereszkedőkön váluszabásu fatalpat tesz a kerék alá, s azt az al gyöktől vagy alap törzstől alabor-nak nevezi, mire a síkföldi magyarnak szüksége nem levén azt nem ismeri; ellenben a Tisza, Duna melléki hajósok alattsága, hosszú vontatókötele, mely nagyjában a víz alatt nyúlik el, a hegyes vidéki magyarság előtt ismeretlen szó, valamint általán a hajósok és halászok számos müszavai. Így az ergetyűt csak a hegyi, péld. tornai, gömöri magyarok használják, kik a levágott fákat a hegyről leeregetik, lecsúsztatják rajta, vagyis ergetyű = eregető, faeregetésre való hegyoldali öblös lejtő. A csalamádé szót azon vidék lakosai képezték, hol a málét, azaz kukoriczát takarmányul sűrűen termesztik, s eredetileg csadaj-málé, azaz, csadajos, csádés, sásos málétermény. Mindezek gyökei vagy egyes részei a deréknyelvben közismeretüek, csak mint származékok vagy öszvetételek egyes tájak sajátai, s mint ilyenek viszonyosan fölvilágosítják egymást.
2) Némely tájakon a nemi (genericum) szókat a fajiaktól (specificum) szabatosabban megkülönböztetik, s e végre saját szókkal élnek, pl. a tövis vagy tüvis a köznyelven jelent tűféle hegyes szurós kinövésű terményt, cserjét: tövisbokor; különösen annak bökőczéjét is: tüvis ment a lábába; holott a tüvis eredetileg melléknév = tűs, tüves, t. i. növénynem, melynek második érteményét szabatosabban adja a balatonmelléki akics vagy ákics, melynek gyöke ak megvan a tűs akácz, mátyusföldiesen akacs, agacs nevekben, és az akad, akaszt igékben, minthogy az akicsnak tulajdonsága, hogy a vele érintkező testekbe akad, honnan átv. ért. akácziós ember a székelyeknél, aki másokba beleakadni, belekötni szeret, és aklálni, öszveaklálni valamit = imígyamúgy öszveakgatni. Rokon vele az éles szélű, illetőleg hegyesen végződő, s hasításra, szúrásra alkalmas ék, valamint a hellen axh hegyél, axanJa akics, axazw hegyesitem, a latin acus tű, acies, acutus, acinaces.
3) Néha a tájnyelv másmás gyökből képezi saját szavait, pl. a közösebb divatú töpörtő v. töpörtyü, töpik töpörödik igéktől vette nevét, mennyiben az = tűzön megtöpött, töpörödött, vagy is higabb részeitől elpárlás által megfosztott szeletes, koczkás szalonna, háj stb. rostja, tömöttebb, szilárdabb alkatrésze; ellenben a szűkebb divatú pörcz egy gyökről származik a pörgök pörzsöl, pörnye szókkal, mer a pörcz = tűzön pörgölt szalonnaszelet v. koczka, a kecskeméttájéki kurczina pedig vékonyhangon ejtve kürczine, változattal görczine, az égetésre, sütésre vonatkozó görjed, görhön, s a fordított rög, rögtön (hevenyében), rekkenő, rögvel, regvel szókkal egy eredetű. Tehát a töpörtű elnevezésének alapját az okozat, az eredmény t. i. a töpés, megaszás teszi, a pörcz és kurczina-ét pedig az okozó ok t. i. a tűz, égés, pörgölés, görjesztés, honnan szabatosan véve ennek felel meg a latin cremium (a cremo), melyből a német Krammel, továbbá a tót skwarek pörcz, skwarit pörkölni,
4) Néha valamely szűk zugban rejlő tájszó világot vet oly közös szóra, melyről azt véljük, hogy csupán csak valamely idegen rokon nyelvből fejthetni meg, pl. iker, gemini, azaz kettős rokona a kettőt jelentő török iki, melyről eddig azt tartottuk, hogy nyelvünkben nincsen családtársa, holott van, és pedig olyan, mely az iker jelentését kézzelfoghatólag fölvilágosítja t. i. az iker régiesen hangváltozattal: ükör, üker; úgyde a vasvármegyei Őrségben él a népnyelven üklü v. üklely, mely jelent két ág által képzett közt, pl. szekérrúd üklüje, mely a tengely alatt kétfelé ágazik, ágas üklüje mely az ágas végén V alakban ketté válik, tehát elemezve = üklő, az elavult üklik (geminatur) igétől.
5) Némely szók és kivált ragok eredeti alakjokat a tájnyelvben tartják meg, mig a deréknyelven elváltoztatják pl. a vel, nál a palóczos szójárásokban nem alkalmazkodnak a hangrendhez, mint: kapável, villável, nappel, herczegnál, püspöknál; így verěnk (verünk), kertěnk (kertünk); hogy pedig ezen alakok eredetiebbek, onnan tünik ki, mert a deréknyelvben is amazok személyragozva vel-em, nál-am nem nél-em, s ezekben az en em első személynévmás rejlik ver-en-k, kert-em-k. Ellenben a tájejtés a szókat gyakran kivetkőzteti
eredeti alakjaikból, s valóban elrontja, illetőleg elkoptatja, pl. höbölygő = hóbolygó, küttyü vászon = kittöl v. (kettöl) vászon, kivált a ragokban és képzőkben pl. magávó, hatómás, = magával, hatalmas. Ily tájszók korcs volta abból látszik ki, hogy magukkal nem következetesek, mert aki így beszél: magávó, hatómás, nem mondja: vóm, v. vém, hanem, velem, nem mondja: hatóm, hanem, hatalom. Ezen tájbeli szórontást azért is szemmel kell tartania az értelmezőnek, mert helylyelközzel a deréknyelvben is eléfordul pl. gyüszű, = tüszü, tűző; bódúl, bódi = boldul, boldi.
Az elavúlt szók többfélék a) számos gyökök, és törzsek; melyek hogy hajdan önállóan is divatoztak, származékaikból kitűnik, mint: az üdvös, üdvöz, üdvözöl törzse: üdv, s ennek gyöke üd; az olvad törzse: olv, olu, s ennek gyöke: ol. Ezek közől némelyek csak a derék vagy irodalmi nyelvből vesztek ki, de még itt-ott él velök a tájszokás, pl. sű v. süv a székelyeknél = sógor, es régente = jusjurandum, melyből a mai eskü származott, de Csalóközben még hallani: sok esre, hitre adják, azaz esküvel erősített igéretre, hitelre; b) képzett és öszvetett szók, pl. hiedelmez = hivesít, a hí v. hű gyöktől, melyből hives v. hüvös származott; folnagy = majorosgazda (villicus, villae praefectus), folnagyság, folnagykodik, mint: hadnagy, várnagy, násznagy, melyből értelmezhető a folu v. falu, azaz, több folból (majorból), mezei, gazdasági lakból álló helység. c) melyek eredeti érteménye átv. értelemben elváltozott, pl. apol, régen = csókol, még Molnár A-nél is, holott ma megnyújtva ápol = gyöngéd bánásmóddal gondját viseli pl. a gyermekeknek, betegnek, szegénynek; t. i. gyöngéd, szeretetteljes gondoskodásnak, bánásnak természetes módja, szokása az ölelgetés, csókolgatás, s jelentése helyett ma már csak amaz divatozik. Ezen érteményben egyezik vele a Szeged tajékán szokásos ajnároz = ápolgat, s e két szó öszhasonlitásából okszerüleg állíthatni, hogy mindkettő a szájnyilást, szájkarimát, szájgyürüt jelentő aj-(ajak)-ból származott, t. i. ajol = szájjal érint, mint, ölel, karol, markol, körmöl, vállal, nyelvel, = ezen testrészekkel illet, érint, fog valakit v. valamit, melyből a j-nek szervrokon v-re változtával lett av-ol, s ebből ap-ol.
Hasonló észjárás szerint azonositvák a száj és csók a hellen stoma és stomation, a latin os és osculum, a szláv huba és hubicska szókban. Valamint más részről nyilásra vonatkoznak a magyar aj és ajt, ajtó, a latín os és ostium.
