Ezek általán két osztályba rendezhetők, a) melyek egyszerü meg nyujtás által keletkeztek, s

időmértékileg két röviddel érnek fel, mint ág = ă-ăg, év = ë-ëv, ív = i-iv,

kór = ko-or, őr = ö-ör; ezek, legalább tudtunkra, nem két külön szórész önhangzóinak

öszveolvadásából eredtek, s leginkább a gyökszótagokban fordulnak elé; hanemha azt veszszük, hogy a

hoszszú önhangzók, mint több rövidből összeolvadottak, oly fogalmakat jellemeznek, melyekben nagyobb

terjedség fejeztik ki. Azonban némelyek csak tájejtésileg és csak a tőszóban hosszúk, mint; ád, hágy,

vész (perit), lél, vét (jacit, seminat); mások eredetileg szintén rövidek valának, s kisebb

nagyobb tájszokás szerint ma is azok, mint: árpa arpa, gyánta gyanta, láng lang,

ápol apol, uriás urias, kaczkiás kaczkias, fuvát fuvat stb.; másokban a

megnyújtás a szónak érteményét hasonló rövidtől megkülönbözteti pl. ál al, vár var,

háj haj, él (vivit és acies) el, szél szel, őrűl örűl;

b) melyek ragozás vagy képzés által két vagy több hangzó egybeolvadásából képződtek, mint:

látám = láta-am;

c) melyeket a szokás, de kétségen kivűl természeti hangtörvény alapján a szók végén mássalhangzóval

kezdődő viszonyító ragok előtt megnyújt, mint: fá-hoz, fá-tól, fá-ra, kefe, kefé-hez, kefé-től,

kefé-re, kapa, kapá-val stb. Némelyek ennek okát a hangsulyban keresték. Míre elég legyen röviden

megjegyezni, hogy ezen nézetet az élő beszéd megczáfolja, mert például keféhez, kapával szókban

is, a hangsuly épen nem a hasszu é s á, hanem az első szótagban levő rövid e,

a hangokon fekszik minden rendszerénti magyaros kiejtésben kéféhez, kápával;

úgy hogy ha a megnyujtott, é, á hangokat sulyosbítjuk, ez a beszédben kérdő alakot öltene magára:

keféhez? kapával? A megnyujtás oka itt minden esetre más valamiben rejlik.

Több külföldi jeles nyelvész is tanítja, hogy valamely önhangzó kiejtésekor mind elül, mind utól

hallatszik valamely gyönge szellet; így elűl a sémi, továbbá a hellen hangjelelésben (irásban) minden

önhangzó valamely szelleti jegyet szokott kapni. Továbbá utól a persa írásban van azon szokás, mely

szerént minden szó, mely különben önhangzón végződnék h jegyet (szelletet) veszen föl. Ezekből

érthető némely régi magyar irásmód is, mely szerént némi szelletet találunk följegyezve mind az önhangzón

kezdődő némely szók eléjén pl. imád, izeh (ajakszellet a régi halotti beszédben),

ű^h (= ő, ille), ű^htet, ű^hneki stb.

(torokszellet Bátori bibliájában), mind az önhangzón végződő szók utolján, pl.

a^h, a^hra, ki^h, be^h,

de^h, ne^h, alá^h, szomorú^h,

szeresse^h, irá^h, akarta^h, volna^h,

születése^h és ezer meg ezer példa a Debreczeni legendáskönyben, melyekre nézve Toldy F.

társunk is azt tartja, hogy ezen vég h "épen csak is szellet volt." Szintén itt találjuk ezeket

is halála^hról, hivatala^hban, népe^hvel.

T. i. halála^h, hivatala^h, népe^h, ujabb ragozás mellett is megtartják

a szelletet, mi által torlat áll elé: hr, hb, hv, és a megelőző önhangzó ragozáskor vagy képzéskor

már a torlatnál fogva is hosszuvá lesz s könnyen meg is nyújtatik; s itt a kulcsa ezen megnyújtásnak,

mint a^hra ma is tájdivatosan így etetik: árra. Még jobban támogattatik

e vélemény az által, hogy az önhangzón kezdődő ragok előtt megnyujtásnak rendszerént nincs helye, mert

nincs torlat, pl. faé (= fa^hé), faig (= fa^hig), faért (= fa^hért),

barátságaért (= barátsága^hért), tehát nyelvészetileg ez a helyesebb a néhutt szintén divatos

megnyujtásnál. A kor, ként (=ki-ént), beli, kép ragok, illetőleg képzők előtt pedig azért

nem nyújtatik meg az önhangzó, mert ezek még ma is önálló szóknak tekinthetők, tehát a megelőző egész

szóra nincsenek befolyással. A ság, ség képzőkben oly erős és változhatlan a hosszú

á, é, hogy mellettök a torlat sem tűnik elé, sőt gyakran, ha a szelletesnél erősebb torlat előzi

meg azon képzőket, még segéd önhangzó is járul közbe pl. sok-a-ság, ur-a-ság, szüz-e-ség stb.

sokság, urság stb. helyett. Az i, u, ü-ről alább lesz szó.