A magyar élő nyelvben létező számosabb hangokra az irásban csak korlátolt menynyiségben negyven önálló bötüt különböztetünk meg, s azokat következőkép jegyezzük:

a, á, b, cs, cz, d, ds, e, ě, é, f, g, gy, h, i, í, j, k, l, ly, m, n, ny, o, ó, ö, ő, p, r, s, sz, t, ty, u, ú, ü, ű, v, z, zs.

Jegyzetek: 1) Hogy kivált az önhangzókra jóval több jegynek (bötűnek) kellene lennie, az alább mondandókból fog kitetszeni.

2) A ds habár kevés, s részint kölcsönzött szókban fordúl elé; mindazáltal, mert külön önálló elegyült hangot fejez ki, s ejtését a magyar hangszerve általán megszokta, továbbá, mert bizonyos idegen, különösen arab, török, szanszkrit szók átirására is alkalmas: ennélfogva bötüink számába felvettük. Ilyen szók: dsadsa, dsindsa, dsamál, dsida, bandsa. Hangszervileg legközelebb a cs, gy, zs hangokhoz, melyekkel váltakozik. Ly betűvel kezdődő törzs-szónk is alig van több kettőnél, de ez a képzésben, kivált mint az l lágyított mássa, gyakran eléfordúl.

3) A megjelölt betűk mind egyszerű hangot jelölnek, úgyhogy a mássalhangzók is magukban torlatot (positiót) sem tesznek, s idegen nyelvekbeli számos más betű megjelölésére több betüt szoktunk alkalmazni, példáúl a hellen-latin X-nek a magyarban ksz, gsz felelnek meg: rágsz, vágsz, faragsz, nyugszik, fekszik. Hasonlók a gs, ks keményebb hangok is: gugsol, kuksol, buksi, töksi, Taksony szókban. Így a hellen y-nek a magyarban psz és bsz felel meg, pl. lopsz, kapsz, csapsz, lepsz, dobsz, dobszó, rabszíj, ülepszik, telepszik, tepszí szókban, és a keményebb bs, ps, ezekben: habsol, lebsel, taps, silapsi.