Az ifjúságtól jókedvûen kell búcsúzni. Tehát nem meghatottan és nem is érzelmesen, mint a gyöngék, nyafkák és tájékozatlanok cselekszik, akik lehorgasztott fõvel, könnybe lábadt szemekkel bámulnak a távozó ifjúság után, búcsút intenek és önsajnáló érzelmességtõl remegõ hangon nyögdécselik: „Vale, Ifjúság!... Tovatûnsz, boldog Ifjúság." Így nem szabad búcsúzni az ifjúkortól. Jókedvûen, teli tüdõbõl, harsogó nevetéssel kell búcsúzni az ifjúságtól, mint aki megbízhatatlan útitárstól szabadul meg. Ezt kell mondani: „Tûnj csak el, Ifjúság. Szánalom nélkül nézem távozásod. Nem is volt olyan jó ifjúnak lenni. Zavar volt, köd, vágyakozás, tájékozatlanság, hamis fogalmak, még sokkal hamisabb képzetek, vágy és félelem, hogy elmaradunk a nagy versenyben. S mikor karjaink között tartottunk valakit, mennyi félreértés! S a félelem, hogy elmulasztjuk a Másikat, aki igazibb! S a hírnév, melyre ifjan vágytunk, milyen más volt, mennyivel gyanúsabb és illanóbb, mikor aztán megérkezett! S a világi javak, mikor elérkeztek életünkbe, mily gyanúsan ragadtak az emberi irigység szutykától! Nem, az ifjúságtól sajnálkozás nélkül lehet búcsúzni. Lázállapot volt ez, megható és gyöngéd önkívület. Most, mikor elmégy, Ifjúság, örömmel fordulok a másik táj felé. Most már én vagyok én, tetõtõl talpig. Nem jó, nem bölcs, nem egészen igazságos: de már gyanítok valamit arról, mi az igazság? Vesém nem olyan jó már; de az értelmem élesebb. Csalódások nem érhetnek, legföllebb meglepetések." Mondd így: „Hála Istennek, véget ért az ifjúság."