Epiktétosz ajánlja, hogy lehetõleg egyáltalán ne járjunk színházba. De ha már elmegyünk, viselkedjünk szerényen és csendesen.
A színházban ugyanis gyermekek ülnek. Gyermekek, sõt csecsemõk. Felmegy a vasfüggöny, megvillan a fényszóró a vörös bársonyon, s a nézõtéren abban a pillanatban ezer tátottszájú csecsemõ ül, akik várják a csodát. Ezek a csecsemõk néhány perccel elébb, magánéletükben komoly orvosok, értelmes ügyvédek, szorgalmas és mûvelt tanárok, felelõs gondolkodású, megfontolt felnõttek voltak. De a pillanatban, mikor beültek egy színház nézõterére, s felvillan a függöny piros bársonyán a fényszóró tüze, ez a színházi tömeg már csak egy gigantikus gyermekszoba apró, tátottszájú népségének tekinthetõ. Ezer csecsemõ várja a cuclit. S ha megkapják a cuclit lehet édes vagy keserû, mindegy –, boldogan és önfeledten, csendesen ülnek. De ha öt percig nem kapnak cuclit, mocorogni kezdenek, köhögnek, ásítanak, nyûgösködnek, nemritkán gõgicsélve tiltakoznak. Mi ez a cucli? A feszültség. Ezért tehát ne légy túlságosan büszke a színházban, ha tetszik neked valami. Mondd ezt: „Jó gyerek voltam, cuclit kaptam."