Abban a mértékben, ahogyan az emberek szolgai alázattal feladták egyéni önérzetüket, megnövekedett szakmai önérzetük. Koromban az emberek nagy többsége mukkanás nélkül tûrte el, hogy az Állam, a Hivatal, az Intézmény rendszeresen megfossza õket egyéniségük Istentõl elrendelt elõjogaitól. Eltûrték, hogy egy civilizáció lélektelen, komisz és merev rendtartása megparancsolja nekik, hogyan lakjanak, öltözködjenek, szórakozzanak és élvezzenek, igen, még azt is elõírták e korban számukra, hogyan és mikor lépdeljenek az utcán? Eltûrték, hogy parancsszóra gondolkozzanak és beszéljenek. Eltûrték, hogy egy mesterségesen felduzzadt hatalmi érdekkör, melyet Pártnak, Hivatalnak vagy Elvnek neveztek, beavatkozzék magánéletük minden vonatkozásába, nyesse és alakítsa jellemüket és gondolkozásukat. Mindezt szó nélkül, ellentmondás nélkül tûrték el. Az egyént mindenki idomíthatta; némán engedelmeskedett. De ugyanez a szelídített, idomított, egyénisége minden emberi elõjogától megfosztott ember hörögni kezdett, ha valaki bírálni merte a szakmát, melyhez tartozott. A rézmûvesrõl nyugodtan mondhattál bármilyen véleményt, tunyán és pislogó türelemmel viselte el; de ha a Rézmûvesek Szakmájáról mertél beszélni, rögtön kiabálni és tiltakozni kezdettek, mind, a világ összes rézmûvesei. Hasonló volt a helyzet a hivatalnokokkal, írókkal, orvosokkal. Egy fogorvos némán eltûrte, hogy négyszemközt ostobának nevezzed, de azonnal fellebbezett a Fogorvosok Világegyesületéhez, ha valaki nyilvánosan bizonyítani merte, hogy a fogorvosok nem a legtökéletesebb, feddhetetlen emberek a földön. Az egyén mindent zsebretett, a szakma fogát vicsorította. Ezt is megéltem.