Soha nem értettem a férfiakat, akik sóvárogni és sopánkodni tudnak egy nõ miatt. Ezt mondják: „Mit csinál most? Mást szeret?" Vagy: „Miért nincs velem?" Vagy: „Meddig lesz az enyém?" Ezek az érzések igazi, tragikus jelentõségükben ismeretlenek számomra, legalábbis most már ismeretlenek nem mondhatom persze, hogy fiatalabb koromban nem estem át ilyen kóros válságokon. De most már nem tudom megérteni, hogy valaki öngyilkosságot követhet el egy nõ hûtlensége vagy hidegsége miatt. A nõkkel a pubertás múltával, férfikorom idejében úgy éltem, mint kedves és szükséges társakkal, akik az élet nagy feladataiban idõnként szövetkeztek velem is a nagyon nehéz sors, az emberi sors elviselésében. De máskülönben nem vártam tõlük hûséget, sem különös kedvességet, sem áldozatokat. Örültem gyöngédségüknek, testük izgalmas és megnyugtató bódítóerejének, gyors értelmüknek, ösztönös és néha hõsies indulataiknak, elnéztem szívós és aprólékos ügyességüket, amint – eszelõs gyermekességgel – rögzíteni akarták az emberi érzéseket. De amikor elmentek szobámból vagy életembõl, nem gondoltam többé velük. Ilyen a természetem, s azt hiszem, csak ez a magatartás méltó férfihez; s hálás vagyok sorsomnak, hogy ilyen természettel áldott meg.