Hérodotosz, aki oly elragadóan pletykál görögökrõl, perzsákról, médekrõl, lídiaiakról, az ókor népeinek és vezetõ személyeinek sorsáról, azt tanácsolja, hogy nem árt önkényesen és mesterségesen ellenszegülni a szerencsének, mely felénk villogtatja csillagát. Minden ókori nép, a perzsák, babilóniaiak, a föníciai népek, minden régi vallás óva inti a szerencsés embereket ennen csillaguktól. Az istenek kedve, a sors nem tûri el a tartós szerencsét: így tapasztalta Hérodotosz vándorútjain, így tanítja minden régi mondás, vallás, babona. Házad nem a tiéd, aranyad, asszonyod, gyermeked, egészséged, dicsõséged, mindez annyira a tiéd csak, mint kockajáték közben a szerencse esélye. Minden csak egy pillanatra tiéd: aztán fordul a kocka. Így akarják az istenek.

Ezért semmi nem olyan megható, mint Polükratész története, a gyûrûvel, a hallal és a halásszal. Az ember érzi sorsát, s szeretne áldozatokkal menekülni e sors elõl. De az áldozat sem segít: az istenek könyörtelenek. Kegyetlenül reád mosolyog a szerencse, s ha remegve elfordulsz elõle, utánad siet, hogy aztán megalázzon és kiraboljon a sors.

Mi hát a tiéd, mi az, amit nem vehetnek el tõled az istenek? Csak a munka. Az a munka, mely nem vár jutalmat, sem babért, sem utókort. Csak éppen megtörténik veled, ha nem térsz ki elõle, s nem törõdsz sorsával sem. Csak a fáradtság tiéd, a verejték, az áldozat. Minden más illanóbb, mint a hajnali köd, törékenyebb, mint a lepke szárnya.