Az erdõkben van valami megrendítõ, különösen a fenyõerdõkben. Nemcsak sötét és következetes hallgatásuk rendít meg, mély árnyaik, templomi fenségük és áhítatos magatartásuk. Megrendítõ az élet akarata, mellyel egy nagy erdõ kifejezi a világerõket. Gondoljuk csak el, miféle erõk és szándékok építették az ötvenméteres fenyõk százezreit! Mit pazarolt el a természet magvakban, porzókban, bibékben, kísérletekben, napsütésben, esõben, széljárásban, míg egy ilyen erdõ felépült! S milyen céltudatos és néma ez a létezés, mely semmi egyebet nem akar, csak lenni, csak felnõni és évszázadokon át megmaradni, teljesen kifejezve önmagát, lélegezve, felelve a világnak – s ugyanakkor nem tör senki és semmi ellen, otthont és életet ad élõlények milliárdjainak. Milyen nagy és bölcs közösség ez az ötvenezer holdas fenyõerdõ. Mint az õsapák, úgy õrködnek az élet fölött a fenyõk. Egyszerre felelnek hatalmas törzsükkel a földnek és az égnek. Amikor csak teheted, menj az erdõbe.
