Legkorábbi magyar beszámolóink gasztronómia élményekről Mátyás király korából származnak. Hunyadi Mátyás udvara volt az első "az Alpokon túl", ahol a humanista tudománnyal és a reneszánsz művészettel együtt kibontakozott az új, emberközpontú életforma és vele együtt a gazdagabb, kifinomultabb étkezés is. (Később, a török időkben Erdélyé lett a vezető szerep.) Hogy ez mennyire jellegzetes magyar, csak sejthetjük, ismerve Mátyás nemzetközi kapcsolatait és azt a nyilvánvaló tényt, hogy olasz földről hozott magának feleséget.

Reneszansz udvar

Beatrix sűrűn levelezett nénjével, Eleonóra ferrarai fejedelemasszonnyal mindenféle ínység ügyében, és valószínű, hogy étkezési szokásain kívül szakácsmestereket is hozott magával hazájából. Mátyás király életírói, Galeotto Marzio és Antonio Bonfini részletesen foglalkoznak az ételekkel is; szerintük a királyi étrend bőséges és változatos volt. Galeottonak köszönhetjük a magyar étkezési szokások szemléletes leírását is:

"Szokásuk a magyaroknak, hogy négyszögletű asztalok mellé ülnek le enni... és minden ételt mártásban tálalnak. A mártások váltakoznak az ételek szerint. A fiatal liba, kacsa, kappan, fácán, fogoly, seregély, melyek nagy számban vannak errefelé, aztán a borjú-, bárány-, gödölye-, disznó- és vaddisznóhús meg mindenféle hal a maga külön mártásában úszik és fűszereződik. Az is szokás, hogy valamennyien egy tálból esznek - nem mint nálunk (azaz Itáliában), ahol mindenki külön tálat kap -, és senki sem használ villát, mikor a falatot fölemeli, vagy a húsba harap. Mindenki előtt van valami kenyérféle, a közös tálból kiveszi, amit kíván, és falatokra vágva ujjaival teszi a szájába. A magyaroknál nem igen vannak szokásban az étekosztók, úgyhogy csak a legnagyobb nehézséggel védheti meg az ember a magyarok bőséges és gazdag táplálkozása miatt kezét és ruháját a beszennyeződéstől, mert a lecsöpögő sáfrányos lé néha az egész embert bemocskolja. Ugyanis igen nagy mértékben használnak sáfrányt, szegfűszeget, fahéjat, borsot, gyömbért meg más fűszereket. De Mátyás király, noha mindenhez kezével nyúlt, soha nem szennyezte be magát, bármennyire elmerült a beszélgetésben. Lakomái alkalmával ugyanis vagy valamilyen komoly dologról volt szó, vagy tréfálkoztak, dalokat énekeltek. Mert zenészek és lantosok is vannak ám ott, akik a vitézek tetteit hazai nyelven (magyarul) lantkísérettel éneklik a lakománál... a király társalgott, vagy a dalokat és az asztali beszédet hallgatta a legnagyobb figyelemmel, közben evett az ételből és a mártásból, de soha mocsok el nem rútította. Valóságos csoda ez, mert a többiek a legnagyobb vigyázattal és igyekezettel sem tudták megőrizni kezüket és ruházatukat a beszennyeződéstől..."

Borszállítók

A paprika megjelenéséig és általános elterjedéséig (tehát a XIX. század kezdetéig) a leggyakoribb ízesítőnk a bors, a gyömbér és a sáfrány voltak. Ez utóbbit igen régen használják a magyarok mind fűszernek, mind festőszerként. Mátyás király szakácsai oly bőven használtak sáfrányt, hogy a király és vendégei állandóan a sárga színeződés veszélyével ültek asztalhoz. A sárga ruhák és kezek, pecsétes abroszok az étkezési szokásokból következtek: evőeszközt nem nagyon használtak, kézzel ettek.

Nagy gondot fordítottak a kovásszal készített, magyaros kenyérre, amit nem cseréltek fel az olasz zsemlekenyérrel. Nagyon kedvelték a halakat; a hazaiak közül a csuka és menyhal, az idegenekből az angolna és a hering voltak a leggyakoriabbak. A húsfélék marha, juh, sertés és vadak, valamint baromfik elkészítését jelentették. A zöldségek után nagy gondot fordítottak a sajtokra és cukrászsüteményekre is. Az ízek az édeskés felé hajlottak; a sós, fűszeres húsételek pedig savanykásak voltak a "beléjük bocsátott" jelentős mennyiségű bortól, ecettől és tejföltől. Bő lével készültek, hideg vagy meleg mártással, amit nagy kenyérszeletekkel mártogattak a közös tálakból. (A mártás ekkor még szó szerint megfelelt a nevének: ebbe mártogatták a húst és a kenyeret.) Levest külön nem ettek, és a zöldféléket is magában szolgálták fel. Jellemző volt még a fűszerek mértéktelen használata. A jeles alkalmakkor készített sütemények néha szobrászi alkotásokkal vetekedtek. A méz volt a fő édesítőszer, süteményekhez ezt használták, de készítettek mézsört, mézes bort, mézes vizet is.

Mátyás menyegzőjére 24 fogás készült. Ez nem azt jelenti, mint ma; a 24 féle étket 4-5 menetben hordták fel, és mindenki abból evett, amihez hozzáfért. Külföldön két embert számoltak egy tálra, nálunk jóval nagyobb tálakon került az étel az asztalra, és a körülülők ebből vették ki (kézzel) a nekik tetsző darabokat.

Étrendek nem maradtak fenn, de a felhasznált fűszerekből gazdag húsfogyasztás gyanítható. Leginkább vadhús került az asztalra; szarvasok, vadkecskék stb. A borok legjobbika szerémi mindig akadt (a tokaji csak a század végén szorította ki az első helyről), de gyakran váltakozott gyengébb budaiakkal, baranyai pecsenyével. Folyóink bővében voltak a halnak, de az udvar szívesen fogyasztott tengeri tintahalat, azúrpolipot, heringet, sőt az osztrigát és a vizaikrát (kaviárt) is.

Beatrix királyné közbenjárására ételeink nagymértékben igazodtak a nyugati, elsősorban az olasz ízléshez, és az évszázadok folyamán ez volt az alapja a jellegzetesen magyar ételek kialakulásának is.

És hogy mi került a királyok, főurak asztalára? Íme két példa egy XVI. századi Erdélyben élt ismeretlen szerző által írt szakácskönyvből, a "Szakács Tudomány"-ból, melyben többek között ezeket a recepteket olvashatjuk:

Forrás:
www.sulinet.hu